„Az emigráns írók megfelelő kanonizációja a mai napig nem történt meg”

– Hogyan ismerkedett meg még pályája elején, fiatal alkotóként a párizsi avantgárddal, Papp Tiborral és körével?

– Húszévesen mint fiatal egyetemista, 1980-ban jártam először Párizsban, egyszerű turistaként. Abban az időben kezdtem a pályát, képverseket is készítettem, érdekelt a modern művészet, az avantgárd irodalom, és már itthon kezembe került a párizsiak által alapított-működtetett Magyar Műhely folyóirat. Ezért természetes volt, hogy első párizsi utam alkalmával megkeresem a szerkesztőséget. Naivan azt hittem, az impresszumban feltüntetett cím Párizsban is valamiféle szerkesztőség irodájának címe, mint ahogy az a kádári Budapesten volt akkoriban a folyóiratok esetében, és nagyon meglepődtem, amikor kiderült, hogy valójában Nagy Pál író, az egyik szerkesztő lakásának a címe, aki akkor éppen nyaralt. Tudtam, hogy a lapnak van egy másik szerkesztője is, így fogtam magam, kerestem egy telefonfülkét, felütöttem a párizsi telefonkönyvet, és megkerestem benne Papp Tibor nevét. Ő felvette a telefont, és meghívott magához. Így kezdődött a kapcsolatom a Magyar Műhellyel.

– Ami olyan jól sikerült, hogy a kilencvenes években a folyóirat szerkesztője is lett.

– Az első találkozásunktól kezdve gyakorlatilag folyamatosan leveleztünk, küldtem neki munkákat. Aztán 1981-ben, fiatal íróként jelen akartam lenni a Magyar Műhely Hadersdorfban rendezett találkozóján, szereztem egy meghívólevelet, csak úgy betoppantam, és nagyon kedvesen fogadtak. Ott az emigrációban élő magyar írók igen nagy hányada jelen volt. Verseimet is felolvashattam, gyakorlatilag így indult az írói pályám. Egy évre rá már hivatalosan is meghívtak a franciaországi Marly-le-Roi-ba, ahol a Műhely alapításának huszadik évfordulóján nagy összejövetelt tartottak. Három napig autóztam együtt olyanokkal, mint Pomogáts Béla, Beke László vagy Erdély Miklós. Később, 1987-ben megkaptam a Magyar Műhely által adományozott Kassák-díjat is. Amikor 1988-tól már érezhető volt, hogy változások jönnek, rögtön felvetődött az ötlet: haza kellene hozni a Magyar Műhelyt. A párizsi szerkesztői triász, Papp Tibor, Nagy Pál és Bujdosó Alpár felkért engem mint itthon élő fiatal költőt, hogy segítsek ebben, legyek az egyik itthoni szerkesztő, így 1989-től 1992-ig a folyóirat egyik hazai felelős szerkesztője lettem Székely Ákos mellett. Persze azóta jelentősen változott a lap arculata, Papp Tiborék 1990 után látványosan vissza is vonultak, és csak alapító-szerkesztőként vannak megjelölve. Amikor az emigrációs magyar irodalom egyik szócsöveként, és emellett avantgárd folyóiratként beszélünk a Magyar Műhelyről, akkor ezt az 1962–1990 közti időszakot vizsgáljuk.

– Mi volt a legnagyobb különbség az Irodalmi Újság és a Magyar Műhely között, amelyek nagyjából ugyanazt az olvasóközönséget, az emigrációban élő értelmiséget szolgálták ki? Az Irodalmi Újságot miért nem hozták haza?

– Mindkét esetben tudatos főszerkesztői döntés eredménye volt az itthoni megjelenés vagy az elhallgatás. A rendszerváltással Magyarországon megszűntek azok a körülmények, amelyek az Irodalmi Újság funkcióját adták, így Méray Tibor főszerkesztő is megszüntette a lapot. Az Irodalmi Újság és a Magyar Műhely is szembehelyezkedett a kádárista rendszerrel, de míg előbbi tele volt erős politikai üzenetekkel, utóbbi más típusú lap volt. Papp Tiborék csak irodalom-művészetben gondolkoztak, azt akarták hangsúlyozni, hogy azok is ki akarják fejezni magukat írókként és művészekként az emigrációban, akik politikai okokból elhagyták az országot. A Magyar Műhely célja ez volt. És volt még egy fontos szerepe. A hatvanas évek elejétől intenzíven próbálta összekötni az emigrációban élő írókat a hazai fiatalokkal, irodalmárokkal. Fontos kapcsolattartási funkciója volt tehát, olyan bázisnak számított, amit az adott kor progresszív írói felkerestek. Elképesztő azok névsora, akik publikáltak a lapban, egyébként maga a Magyar Műhely kifejezés Németh Lászlótól van. Illyés Gyula, Kassák Lajos, Szentkuthy, Weöres, Pilinszky, Nemes-Nagy Ágnes, de a fiatal Szőcs Géza vagy Balla Zsófia művei is megjelentek a lapban. Sőt, a Magyar Műhely látta vendégül Párizsban például Pilinszkyt, Weörest és Illyést. Így személyes kapcsolatok is ki tudtak alakulni. Bár a lap Párizsban jelent meg, de eljutott Londonba, New Yorkba, Torontóba is. Az idegen nyelvi közegben élő, sokszor nagyon magányos írók így tudtak kapcsolatban maradni egymással.

– Nem volt kockázatos a Magyar Műhelyben publikálni Budapestről?

– Dehogynem! Ez az intenzív kapcsolat nagy kihívást jelentett a diktatúrában élő írók, költők számára, hiszen egy nem ellenőrzött, független, ráadásul emigráns lapnak küldtek írásokat. A felsorolt szerzők azonban vállalták ezt a kockázatot. Cserébe a Magyar Műhely azt vállalta, hogy nagyon direkt politikai szövegeket, esszéket, glosszákat nem közöl, verseket, prózát annál inkább. Viszont Papp Tiborék helyzete sem volt annyira egyszerű, nagyon izgalmas volt, hogy fiatalemberekként, egy dedikáltan csak irodalommal foglalkozó folyóirat szerkesztőiként valódi forradalmárokkal éltek együtt. Bujdosó Alpár felesége, Zsuzsa például maga is fegyvert fogott 1956-ban. Rendkívül érdekes és összetett volt a kép, amikor a nyolcvanas években kimentem, olyan ötvenes éveikben járó asszonyokkal találkoztam, akik annak idején a Corvin közben vagy a Széna téren lőttek. Valódi forradalmárokkal, ellenállókkal beszélhettem. A Magyar Műhelyen belül ugyanakkor a hatvanas évektől kifejlődött a törekvés az újításra, amiben benne volt az a gesztus is, hogy ha nem politizálunk, akkor is legyünk lázadók valamiképpen. Így az avantgárd politikai gesztussá is vált végül, a nagyon zárt magyar irodalmi világot szerették volna kinyitni, megváltoztatni a szemléletet, ez kihatott a politikára is.

– Cs. Szabó László úgy fogalmazott a különböző műveiből, vele készült interjúkból nemrég megjelent Hazajáró lélek című válogatáskötet szerint, hogy nem emigráns magyar irodalom van, hanem emigráns magyar írók vannak. Miért fontos ez a különbségtétel?

– Hangsúlyoznom kell, hogy én mindezt itthonról láttam csak. De tudom, hogy már magát a kifejezést sem nagyon szerették, Papp Tibor kifejezetten degradálónak érezte az emigráns szót. Úgy voltak ezzel, hogy őket ne emigránsozzák le, Párizsban élnek, de ugyanolyan magyar írók, mint bárki Magyarországon, csak épp a lakhelyük Párizs. Ő szenvedett is emiatt, azt szerette volna, ha ugyanúgy értékelik, mintha itt lakna, mondjuk, a nyolcadik kerületben. Tisztában voltak azzal, hogy együtt kell élniük ezzel az ellentmondásos politikai helyzettel, de abban reménykedtek, hogy egyszer eltűnik ez a különbségtétel. A helyzet abszurditását nagyon jól szemlélteti, hogy amikor Nagy Pál és Papp Tibor először jöhettek haza, talán a hatvanas évek végén, egy hivatalos irodalmi rendezvényre, az akkori kultúrpolitika magyar–francia tolmácsot rendelt ki az úgymond francia íróknak.

– Előbbi témához szorosan kapcsolódik az emigrációban élő vagy alkotó írók kanonizációjának problémája. A nemrégiben elhunyt Papp Tibor recepciója kapcsán, de Sárközi Mátyás új, Ládafia-történelem című könyvében is felmerül a kérdés, hogyan tudják vagy tudták a külföldön élők itthon elfogadtatni magukat?

– Azt kell mondanom, hogy sajnos az emigrációban élő írók megfelelő kanonizációja a mai napig nem történt meg. Ehhez az is hozzátartozik, hogy ezek a fiatalok a hatvanas években Párizsban vagy Londonban bekerültek a modern irodalmi közegbe, élénk szellemi életbe, ahol virágzott az avantgárd. Ebbe csöppentek bele Párizsban is az akkori fiatal magyar írók, akik nem tudtak igazán jól franciául. De azt látták, hogy az irodalmi nyelvet is meg lehet újítani, és arra törekedtek, hogy az ottanihoz hasonló új típusú gondolkodást hozzanak be a magyar költészetbe. Ezt itthon nehezen fogadták, nem is akarták befogadni, ami nekik egyfajta kudarcot is jelentett. Míg Papp Tibor Párizsban olyan modern költészeti csoportok megbecsült alakja volt, amelyek tagjai később francia akadémikusok lettek, itthon úgy néztek rá mint valami csodabogárra. Ebből is látszik, hogy az avantgárd francia irodalom kanonizálódott, míg itthon erre semmi reményük nem volt, a zártabb közegben nem nagyon tudtak érvényesülni. Ez a rácsodálkozás végigkíséri az emigráns írókat, nemcsak az avantgárdhoz tartozókat. A kanonizáció elmaradásának oka többek között a különböző irodalmi csoportosulások egymással szembeni kijátszása, sokszor politikai hátszéllel támogatva. Az egész irodalmi gondolkodás kicsit nehézkes ezen a téren, a mai napig. Bízom abban, hogy lassan talán helyükre kerülhetnek ezek a szerzők, mert a szakmai tudatban azért erősen benne vannak.