Angyalok, próféták és a zöld macska

Lélekemelő dolog, szent kötelesség az, hogy a gyermekek kiállítást rendezzenek az eltávozott szülők ritkán látható hagyatékából. Megtörtént ez most is, Somos Miklós (1933-2009) munkáit a Pesti Vigadóban láthatjuk július 2-ig, az anyagot lánya, Éva és fia, Gyula válogatta, rendezgette össze a családi hagyatékból. Csak ritkán látható kincseket mutat be a tárlat, a festészet, a magyarság és a kereszténység hármasságában önmagát definiáló mester művészetéből, akinek az ötvenes, hatvanas években készült első munkái is már hatalmas tehetségről árulkodnak. Olyan erővel állítanak meg ezek a többnyire figurális és expresszív lendületű munkák a kronologikusan berendezett kiállítás elején, hogy nehéz továbbindulni. Karcok, tollrajzok, kisebb, finoman kidolgozott képecskék sorakoznak itt egy-egy francia költő (Somos fordított is franciából) vagy etióp synaxarium, szentek, vértanúk jegyzékének hatására. Látható néhány, az akkori divatot is követve kubista módon szétszedett táj, az 1969-ben nyakkendőben megfestett, nagy, egységes színfelületekkel operáló önarckép. Egy pályakezdő művész szépséget hordozó, figyelemre méltó útkeresései az 1957-ben elvégzett Képzőművészeti Főiskoláról és az azt követő évekből. Hogy aztán az úgynevezett plasztikus periódusának képei következzenek, a rusztikus, részben visszakapart olaj- és tűzzománc felületek sokszor szinte kitörnek a síkból. Távolról féldomborműveknek tűnő portrék sorakoznak, s még az öreg Barcsay mester is itt van kopaszon, tűzzománcba örökítve.

Később, a hetvenes, nyolcvanas évekre elszürkült minden, a kor, Kádár krumplileveses Magyarországa is talán ilyen volt, homályos és kilátástalan. Portrék, stilizált tájképek, a formára koncentráló csendéletek. És aztán középen a nagy, izzó Vörös szoba, a fényben fürdő Somossal, mögötte ott kezében karddal az arkangyal és valamiért egy zöld macska is. Innen sok minden megváltozik, a szürkéket szépen, lassan gyönyörű finom kékek és zöldek váltják fel vagy húsz esztendőre. Mi ezt a Somost ismertük korábban, azt a művészt, aki tizenegy templom szekkóit készítette el Kosdtól Kunszentmiklósig. A keresztény ikonográfiát ismerő és kutató alkotó egy utcai gázlámpa alá festi az Utolsó vacsorát, és a Téli vizitáció című képén Erzsébet és Mária kis kalapkákban, kabátban találkozik a zimankóban.

Itt vannak a szí­riai hegyek a templomokkal, kolostorokkal és Oszlopos Szent Simeonnal, a harci szekéren visszatérő Illés próféta, aki éppen Krisztus megkeresztelésére fut be, de itt sorakoznak az egyházatyáknak, nagy teológusoknak a Somos által elképzelt portréi is. De ellátogat a művész egy kép erejéig Gulácsy Lajos Nakonxipánjába is, ahol az itáliai tájban a ciprusokat csavarja, és egy hölgy kalapját megröpteti az erős szél.