Amikor a nagyra nőtt lelkek a pinceklubokba bújtak

Az együttesek reklámanyagai egyedi, kreatív megoldásokkal készültek (Fotó: Ficsor Márton)

A hetvenes és a nyolcvanas évek sokszínű könnyűzenei világában volt egy a tűrt és tiltott határán billegő, legtöbbször az alternatív, underground vagy a new wave jelzőkkel ellátott rétegzene, amely jórészt fiatal értelmiségiekből, egyetemi és főiskolai hallgatókból szerzett hallgatókat, rajongókat. A zenészek maguk is jobbára diplomás emberek, humán értelmiségiek voltak, a koncertek egyetemi klubokban, művelődési házakban szerveződtek, mert az ilyen fellépésekhez nem kellett az Országos Rendező Iroda (ORI) engedélye. A legismertebb fővárosi zenekarok, az URH, az Európa Kiadó, a Kontroll Csoport, a Bizottság vagy a Vágtázó Halottkémek mellett vidéken, az egyetemi városokban is gomba módra szaporodtak a nyolcvanas évekre az ilyen együttesek, sokszor magukon hordozva a vidékiség, az amatőrizmus minden báját.

Való igaz, hogy a „nagyok” koncertjein is akadtak technikai problémák, a bevételekből nekik sem futotta minőségi „cuccra”. És persze nyomdai minőségi plakátokra sem, amelyekkel a koncertjeiket hirdették. Ezek a zenekarok viszont a kreatív elmék gyűjtőhelyei voltak, akadtak a csapatokban képzett művészek is. Elég csak az A. E. Bizottságot említeni, ahol három festő adta a zenekar velejét. Itt egyébként leginkább Wahorn András jegyezte a plakátokat a maga erotikától fűtött, szürreális neodada stílusában. A Kontroll plakátjait Kistamás László énekes készítette, az Európa Kiadóban Kiss Llászló basszeros volt a tervező és kivitelező. A föld alatti csapat a diktatúra miatt sokszorosításban is kénytelen volt kreatív módszereket használni. Jól jött hát egy-egy nyomdász ismerős és az általa összeszedett maradék nyomdai papírok. Vagy egy művészeti középiskola vagy tanszék rézkarcokhoz használt prése. Mert nem volt még nagyon fénymásoló, az internetről nem is beszélve. Maradt hát az ilyen „sufnituning”, a plakátokat pedig nemritkán a zenekari tagok ragasztgatták a frekventált környékeken. Az éjszakai akciókat többször is rendőrjárőrök hiúsították meg, a zenekarok körül pedig III/III-as besúgók és provokátorok mozogtak. Ez egy igen-igen kemény világ volt, ahogy az URH-s Müller Péter és az Európa Kiadóból Menyhárt Jenő is üvöltötte ezerszer a mikrofonba.

Ez a világ költözött be most október 13-21. között a Kieselbach Galériába, ahol a falakon megjelenő legjobb eredeti plakátok mellett a hely méreteinek megfelelő koncertek és tárlatvezetések is lesznek. A mai fia- talok pedig megismerkedhetnek atyáik ifjúságával, egy olyan korral, amikor sokszor úgy tűnt, örökké tart a Párt hatalma, nem fog megváltozni itt semmi sem. Amikor „a nagyra nőtt lelkek a pincékbe (és kocsmákba) bújtak”, és volt az embernek egy olyan érzése, hogy az agyában „kopasz cenzor ül”. És „minden szavadra ezer fül” figyelt, csak ott a füstös pinceklubban, a szebb napokat is látott művház brokátfüggönyös színháztermében, meleg sörrel a kezedben a tömegben lehettél viszonylagos biztonságban. Mert onnan talán kilógtak ezek a besúgók és provokátorok, akikre koncert közben sosem gondolt az ember. Mert ott az övéi között volt, „csupa kedves arcot látott”.