Akiket megihletett az alföldi puszta

A festmények mellett szobrok is végigvezetnek a huszadik századon (Fotó: Varga Imre)

Két szintet foglal el a budai Várkert Bazár Testőrpalotájában a Vásárhelyi művészélet 1900–1990 című új időszaki tárlat, amely az egyik leg­ismertebb magyarországi művésztelep, a hódmezővásárhelyi kör történetét mutatja be. A kiállítás anyaga javarészt a város Tornyai János Múzeumából érkezett, ehhez a kurátorok jó kézzel válogattak a Szépművészeti Múzeumból, de a szegedi, a szentesi és a szentendrei múzeumokból és természetesen magángyűjteményekből is. A szolnoki és a kecskeméti telepek mellett fontos szerephez jutó vásárhelyi művésztelepet 1908-tól tartják igazán számon, amikor is Tornyai János és Rudnay Gyula a városba költözött. Velük érkezett az ízes beszédű Endre Béla festő és az alapító atyákhoz tartozik még Pásztor János szobrász is, akinek művein kezdetektől megjelennek a jellegzetes alföldi embertípusok. Az itteni alkotók azt a romlatlan világot szerették volna megmutatni, amit a magyar vidéken ekkoriban még meg lehetett találni.

Az 1908-as leköltözésnek és a közös műteremben való munkának volt persze előzménye is, az 1866-ban Vásárhelyen született és Párizst is megjárt szobrász, Kallós Ede invitálására a kecskeméti művésztelep alapítója, Iványi Grünwald Béla 1890-ben a városban időzött, itt festette az Isten kardja című nagy vásznát a hunok ismert legendájáról. Kallósból aztán jeles köztéri szobrász lett, de közben hazatért a vásárhelyi születésű, zsellércsaládból a város ösztöndíjával Párizsig jutó Tornyai János is, aki a felvidéki Pelsőcről induló barátjával, Rudnay Gyulával itt írta be a nevét a magyar festészet történetébe. A tárlat bőségesen illusztrálja is ezeket a kezdeteket, az említett Iványi Grünwald-munka mellett itt van Tornyaitól az 1908-ban festett A bús magyar sors is: a magányos ló a pusztában máig az egyik legismertebb képe a művésznek.

Aztán az első világháború, mint ahogy az egész országot, a művésztelep életét is megroppantotta, elköltöztek az alapítók, csak Endre Béla maradt itt egészen 1928-ban bekövetkezett haláláig.

Tornyai is már inkább a tíz kilométerre lévő Mártélyra járt le nyaranta dolgozni Szentendréről – ahová Barcsay Jenő hívására költözött, aki pedig Rudnay Gyula tanítványa volt, és bizony megérintette őt is az alföldi táj. Van is itt most néhány ilyen korai tájképe, de elhozták azt a tizennégy szivardoboztetőt is, amelyek 1984-ben kerültek elő, és amelyekre Tornyai János kis tájképeket, udvarrészleteket festett a húszas, harmincas években. Endre Béla pedig ekkoriban azt írta az egyre „modernebb” dolgokkal előálló Barcsaynak, hogy „nem hiszek modernségedben addig, amíg képeidet nem láttam”. Hogy aztán mit szólt ezekhez az általunk ismert Barcsayhoz egyre inkább hasonlító festményekhez a Vásárhelyhez hű festő, azt nem tudjuk meg, viszont egy jól összeállított ízelítőt kapunk a város második világháború utáni képzőművészetéről és az 1954-ben induló Vásárhelyi Őszi Tárlatokról. Ami később a szocreál elől menekülők valóságos oázisa lett. Ekkoriban érkezett ide nyaranta a szintén vásárhelyi születésű festő, Kurucz D. István a tanítványaival, valamint a szobrász Szabó István vagy a vallásos témákban is otthonos Somos Miklós, a figurális művekkel induló Keserű Ilona és Kondor Béla.

A hatalom számára persze a népiesek, „narodnyikok” nacionalisták voltak, de ez nem vette kedvüket, sőt ekkor volt az őszi tárlatok aranykora, amit mostanában ritkán látható Kurucz- és Szurcsik József-festményekkel is illusztráltak a kurátorok. Aztán az aranykor folytatódott Tóth Menyhért és Németh József megjelenésével, miközben sok minden megváltozott Budapesten. Ahol időközben elhangzott az is, hogy „a lóseggfestőknek ott van Hódmezővásárhely, s jól van ez így”. Hogy aztán rácáfoljanak erre a szemléletre, a nyolcvanas évek közepétől, aki végzős volt a Képzőn, az személyre szóló meghívást kap az őszi tárlatokra. A pályakezdők pedig, ahogy a kiállított dolgaik is mutatják, élnek is a lehetőséggel, Vásárhely tehát továbbra is fontos pont a hazai képzőművészeti életben.