Aki leásott a lélek gyökeréig

Ír származású színész és író szüleinek köszönhetően a ma százharminc éve született Eugene Gladstone O’Neill, a modern amerikai dráma első nagy képviselője korán megismerkedett a színházzal. Eleinte inkább a színészi pálya vonzotta, csak később – első házassága és komoly tüdőbajából való kilábalása után – kezdett foglalkozni az írással. Életművét meghatározta társadalomtudományi-politikai és lélektani érdeklődése, Ibsen, Csehov, Wedekind és Strindberg alkotásai. A híres George Pierce Baker drámaíró-szemináriumait látogatta 1914-től a Harvard Egyetemen, de egy év után megszakította tanulmányait. Massachusettsben csatlakozott a fiatal írók és festők Provincetown Players elnevezésű kísérleti színházi csapatához, amelynek egyfelvonásos darabokat kezdett írni. A csapat 1916 és 1923 között New Yorkban működött, így O’Neill nevét hamar megismerte a közönség. Első egész estés drámáját, a Beyond the Horizon (Túl a horizonton) című színművet 1920-ban mutatták be a Broadwayn, és rögtön el is nyerte a Pulitzer-díjat, amelyet még három alkalommal megkapott. Ez után hosszabb drámát és néhány rövidebb színművet is írt, jellemző volt rá, hogy kéziratait többször átdolgozta. Alkotásait kísérletezés, újszerű megoldások keresése jellemezte, de az expresszionista, modernista törekvéseket harmonikusan egyeztette össze a műfaj hagyományaival. Első nagy tragédiája, a Vágy a szilfák alatt (1924) az apák és fiúk nemzedéke közötti, vérfertőzéssel és csecsemőgyilkossággal terhelt kapcsolat klasszikus ókori témáját mutatja be 19. századi, amerikai köntösben.

Egyik barátjának így fogalmazta meg írói attitűdjét és hitvallását Kis Anna 1961-es tanulmánya szerint: „A darab szimbolikus és valóságos rajza annak, ami napjainkban az amerikai (és nemcsak amerikai) lélekben végbemegy. (…) Az a célja, hogy leásson a gyökeréig a ma betegségének, úgy, ahogy én azt érzem – le odáig, hogy a régi isten meghalt, a tudomány és az anyagiasság elve csődöt mondott, épp ezért adnunk kell valami kielégítőt, valami újat, a máig is élő vallásos ösztönnek, hogy az ember megtalálja az élet értelmét, és vigasztalást nyerjen a haláltól való félelmében. Úgy vélem, ha valaki manapság nagyot akar alkotni, ezt a nagy témát kell szem előtt tartania drámáinak vagy novelláinak apró témái mögött, különben a dolgok felszínén kapirgál csupán.”

O’Neill a legapróbb részletekig vizsgálja az ember tetteinek okát és kiindulópontját: az adott személy jelleme, magatartása, ösztönei érdeklik a freudi és jungi lélektanra koncentrálva. Mindezen „folyamatokon” belül pedig a valóság és az ember vágyai közötti viszony ábrázolása érdekli leginkább, illetve a társas kapcsolatok feltárása: innen a család és az egyén sorsának együttmozgása, amely O’Neill drámáiban mindig tragédiához vezet. Az 1931-ben írt Amerikai Elektra (Mourning becomes Electra) is ezt az analógiát követi Aiszkhülösz Oreszteia-drámáinak átdolgozásaként, a Mannon család pusztulásának történetét bemutatva az amerikai polgárháború végén.

A darab lényege mégis a valóságból elvágyódó, menekülési módot kereső, feledést és vigaszt váró ember boldogtalanságának bemutatása az egyéni sorstragédiák többféle variációjával. Ebből kifolyólag tekinthetjük O’Neill darabjait lélektani vagy jellemdrámáknak.

Az Amerikai Elektra O’Neill drámaírói pályafutása első nagy korszakának a tetőpontja, az addigi drámák eszmei lényegének szintézise. Az irodalmi Nobel-díjat 1936-ban kapta meg, a méltatás szerint „az élet igazságával és szenvedélyes érzelmekkel teli drámai műveiért, amelyek tragédiafelfogását tükrözik”, ám a közönség egyre kevésbé értékelte a műveit. Hosszabb betegség és szünet után, a negyvenes években kezdett el megint írni, de népszerűsége egyre hanyatlott. Utolsó, posztumusz megjelent darabja, a Hosszú út az éjszakába/Utazás az éjszakába, a modern lélektani dráma egyik, ha nem a legtökéletesebb alkotása. Csak a halála után, 1956-ban mutatták be Stockholmban, 1957-ben pedig Pulitzer-díjjal jutalmazták, és nagy sikerű film is készült belőle Sidney Lumet rendezésében. Noha a korabeli közönség jobban szerette például Tennessee Williams vagy Arthur Miller műveit, O’Neill volt az, aki megnyitotta az utat az új horizontok felé. Az utolsó éveiben már betegsége miatt alkotni képtelen, családi tragédiák – fia öngyilkossága, lánya Chaplinnel való házassága, amelyet ellenzett – miatt elkeseredett és reményvesztett író egy bostoni szállodában halt meg 1953. november 27-én.