„A zenész igazából egy gazdag koldus”

– Ha egy művészeti ág átlépi a kontinensek határát, akkor általában megfigyelhető, hogy át is alakul. A tipikusan amerikai dzsessznél hogyan működött ez a folyamat?

– Valóban sajátos zenei műfajról beszélünk, amely talán az egyetlen olyan igazi, egyesült államokbeli művészeti forma, amelyet ott hoztak létre, és amelyre igazán büszkék lehetnek. Elterjedését segítette, hogy hamar divatos lett, köszönhetően annak, hogy abban az időben kezdett el globalizálódni a világ. Divatba jöttekor sokkal inkább egy trendnek felelt meg az európai változata, azaz jobban hasonlított az amerikaira. De van, ahol jól megfigyelhető az adaptálódás, Eisemann Mihály, Zerkovitz Béla nálunk olykor magyarnótába hajló szerzeményeket alkotott. Hozzá kell tennem, hogy az ilyen árnyalatokat egy amerikai észre sem veszi, hiszen az ottani dzsesszben is sok a jellem­zően afrikai, latin-amerikai vagy akár klezmer elem.

– Azokból az évekből kevés dolog tudott úgy fennmaradni, hogy a mindennapjaink része legyen. A Hot Jazz Band mégis ezt az időszakot képviseli: hogyan sikerül átmenteni a 21. századba?

– A legtöbb művészeti ág úgy próbál meg befogadható lenni, hogy közben a megújulás szinte kényszerré vált. Én ezzel a tudattal is konzekvensen próbálom átadni az akkori hangzást. Ugyanakkor természetesen a korszellemet nem tudjuk elhagyni, hiszen minden minket érő hatás valamiképpen megjelenik a produkciónkban. A kulcsot a frissességben látom, a trendek követik egymást, a lefutott dolgokat azonban egy idő után elővehetjük. Attól lesznek ezek újszerűek, hogy már elfelejtették őket.

– Mekkora különbséget lát az akkori és a mai zene között?

– A korai dzsessznek volt egyfajta igényessége, nem volt hangosítás, kénytelenek voltak megtanulni bánni a hangszerekkel. Az ember ugyanakkor kényelmes, amikor már nem kell teljesíteni, akkor nem is törekszik rá. Ma legtöbbször a zenei tudás kevésbé kívánatos, mint az önmegvalósítás. A zenei igények messze alulmúlják azt, amit egy század eleji zenész tudott. Ez azért probléma, mert a közönségnek tetszik. Ma már kissé karaokejellegük van a fellépéseknek, mert mindenki magát látja a színpadon. Ez olyan fajta üzlet, amely a minőség rovására megy. Sajnos ilyen a korszellem, de az „üzemeltetőinek” nagyon jól jövedelmez.

– Mennyire tarthatjuk rétegzenének a dzsesszt?

– Ha hatásait nézzük, akkor elmondható, hogy sokkal inkább tömegzene volt, mint amit ma annak tartunk. A mai tömegzenék valójában rétegeket mozgatnak meg, a dzsessz viszont korosztálytól függetlenül bárkinek tetszhet napjainkban is. A gyerekek egyébként a legjobb közönség, mert ők érzékenyek minderre.

– Ahhoz, hogy hitelesen mutathassák be a húszas-negyvenes éveket, feltehetően kutatásra is szükség van.

– A kilencvenes évek elején még külföldről tudtunk beszerezni olyan lemezeket, amelyeken ezt a hangzásvilágot megfigyelhettük. Később elkezdték itthon játszani a régi filmeket, ami nagy segítséget jelentett. Mindezeken felül azonban valóban napokig ültem könyvtárakban, és kottákat kerestem. Az akkoriban született több tízezer dal kiapadhatatlan forrás, de sokat jelent számomra, hogy az én generációm a nagyszülőkön keresztül első kézből ismerheti az akkori életérzést.

– A dzsessz műfaján belül sok irányzat született, amelyek között vannak nehezebben, illetve könnyebben befogadhatók. Miért választották az utóbbit?

– Nem volt kísértés, hogy ne ezt képviseljük. Azok a zenei fogások, amelyek a dzsessz első ötven évét jellemezték, közérthetőbbek, mint a későbbiek, mi pedig ennek három évtizedével foglalkozunk. Akkor is volt improvizáció, olyan, amelyben a hangszeres tudás a lényeg. Ha meghallgatjuk Benny Goodman klarinétozását, az semmivel nem könnyebb, mint egy modern előadó, például John Coltrane szaxofonozása. A modern irányzat skálákból rakja össze a dalt, ebből sokkal könnyebb virtuózan játszani, mint harmóniafelbontással. Régen kevés bravúros előadó volt, ma sokkal többet ismerünk. Zeneelméletben persze sokkal nehezebb a modern dzsessz, mert gyakran behelyettesít és sok a metafizikus vonatkozása. Egy igazán felkészült zenésznek pedig természetesen tudni kell mindkét irányzatban teljesíteni.

– Az idén harmincéves a Hot Jazz Band. Ha visszatekint, hogyan értékeli az eltelt időt?

– Összességében sikerekben gazdag volt. Amikor fiatalok voltunk, és kiálltunk a Vörösmarty térre utcazenélni, több százan megálltak, már magában ez is siker volt, sokat jelentett az elinduláshoz. Nekem nem a menedzselés volt a lényeg, abban hittem, hogy létre kell hozni egy jó „terméket”, és az majd eladja magát. Emellett belém van kódolva, hogy otthon, a szobámban vagy egy kávéházban öt ember előtt, de akár egy nagyobb koncerten is ugyanolyan lelkesedéssel játszom. Évekig albérletben laktam, volt egy matracom és a trombitám, nekem nem kellett más. A zenész igazából egy gazdag koldus, persze jó színvonalon teljesíteni csak egy bizonyos életszínvonal fölött lehet, hiszen az ember nem tud alkotni, ha a számlák kifizetése gondot okoz.

– A jubileum mellett más is történt ebben az évben, hiszen Kossuth-díjjal ismerték el a Hot Jazz Band munkásságát.

– A díjak mindig visszajelzést jelentenek, a Kossuth-díj pedig társadalmi rang. Ez az elismerés a műfajnak és a korszaknak is járt, Fényes Szabolcsnak és generációjának. Azért tartom mindezt fontosnak, mert több dolog gyengítette itthon a dzsessz jelentőségét, a második világháború, később az utána jövő rendszer, aztán a beatzene adta meg a végső döfést. Jóval nagyobb a kulturális jelentősége ennek az emblematikus korszaknak, mint azt sokan hiszik.

– Milyen gyakran frissítik a repertoárt?

– A havi tizennégy fellépés mellett csak csepegtetve bővül a műsorunk. Fontosnak tartom viszont, hogy a felfedezett nagy dalok után sikerült tematikában gondolkodnunk, így született meg a telefonos témájú lemez négy évvel ezelőtt. A legújabb tervem egy gyereklemez, amely régi adóssága az együttesnek. Már sok dalt találtam ehhez a háború előtti időkből. Érdekes például, hogy annak idején komoly szvingnótává hangszerelték a Lánc, lánc, eszterlánc kezdetű gyerekdalt.

– Nemrég alapított egy új formációt, illetve júliusban egy még frissebb együttessel debütál.

– Egy évvel ezelőtt alapítottam egy big bandet, Bényei Tamás és a Gramophonia Hot Jazz Orchestra néven. Hat-hét koncerten vagyunk túl, augusztus 6-án az állatkertben játszunk majd. Új színt kapnak a már megismert dalok, nagyzenekarként még elementárisabb hatással tudjuk előadni. A másik együttest a bendzsó Amerikában meglévő kultusza ihlette, arra gondoltam, hogy összegyűjtöm a hazai bendzsósokat, és alapítok velük egy hat-hét tagú zenekart a basszusszaxofonnal, a ritmust egy mosódeszka adja majd. A siófoki New Orleans Jazz Fesztiválon mutatkozunk be július 10–12-én. Október 16-án pedig jubileumi koncertet adunk az említett formációkkal, ahol Szekeres Adrien és az erdélyi Csíki Kamarazenekar is csatlakozik hozzánk.