A zene és a tánc, amely áttörte a falat

– Biztos, hogy sokszor, sok helyen elmondta már, de a rend kedvéért meg kell kérdeznem, hogyan is kezdődött a táncházmozgalom?
– Sok tényező szerencsés együttállása, találkozása kellett hozzá. Százötven éves néprajzi kutatások eredményein bontakozott ki ez a kezdet, Vikár Béla 1896-tól gyűjtötte módszeresen a népzenét gyorsírással és fonográffal egyaránt. Ő volt az első. Az 1970-es évekre már szépen rendezték és feldolgozták a kutatók a zenei anyagot és az összegyűjtött táncokat is, s mindehhez hozzá lehetett férni. Szükség volt egyfajta szemléletmód-változásra is. Addig az eredeti népzenei és néptáncanyagokat túl nyersnek tartották, csak egyfajta átdolgozás, átformálás után akarták beengedni a rádióba és a tévébe, illetve felvinni
a színpadokra. Ehhez hol cigányzenekarokat, hol kamaraegyütteseket vettek igénybe.

– Ön ismerte már ekkor az eredeti magyar parasztzenét?
– Halmos Béla barátommal ekkor már benne voltunk a hazai zenei életben, a verseket énekeltük, ezeket én zenésítettem meg, Berek Katival hármasban pedig színpadra állítottunk egy József Attila-műsort, majd jöttek Weöres Sándor költeményei, s így tovább. Jártuk az országot, ismertek bennünket. Csakhogy Martin György tánckutató egy szép napon eredeti parasztzenét mutatott nekünk. Ettől elállt a szavunk.

– Miért nem a beat, a pop vagy a rock irányába mozdultak?
– Mi ilyen „perverzek” voltunk, nekünk a parasztzene tetszett. Az újdonság erejével hatott ránk, hozzáteszem, ezt a muzsikát a szó szoros értelmében eldugták a társadalom elől, nem is számított a kultúra részének. Fogtuk magunkat, elmentünk azokba a főként erdélyi falvakba, ahol még éltek azok a prímások, akik ezt a zenét játszották. Felismertük ugyanis, hogy itt nemcsak hangokról, hangsorokról van szó, de sajátos, 18. századi hegedűs- technikáról is. Ezek a prímások még így zenéltek. Ez a technika épp ellenkezője annak a Paganini-féle iskolának, amelyben a mai zenészek, elsősorban klasszikus zenészek játszanak. Az eredeti népzene azonban csak a régiek technikájával szólal meg hitelesen és igazán élvezetesen. Próbáltuk átvinni az egészet hegedű-gitár duóra, de szörnyű csörömpölés lett a vége. Úgyhogy meg kellett tanulnom brácsázni. Viccesen azt mondhatnám, azon múlott a táncházmozgalom beindulása, hogy megtanultam brácsázni.

– Mi volt a helyzet a tánccal? Ugyebár itt nem csak zenéről beszélünk…
– Elszegődtünk a Bartók-táncegyüttesbe, mert ezt a zenét eredetileg tánchoz játszották. Addig a táncegyüttesek elsősorban különféle térformákkal bíbelődtek, a néptáncokat társastánc formában nem is ismerték. Tímár Sándor kezdte először tanítani az együttesben a széki táncokat szabadon rögtönzött társastáncként, mi pedig élőben zenéltünk. Ez is újdonság volt, hiszen addig az együttesben zongorára járták például a legényest. Tímár Sándor sokszor az akkor már fel-fel tünedező széki turistákat hívta be az utcáról, hogy ugyan mutassák már meg a megfelelő lépéseket. Az első táncház zártkörű klubként indult a Liszt Ferenc téri könyvesbolt hátsó traktusában, de a nagy érdeklődésre való tekintettel ki kellett nyitni a kapukat, s a Bartók-együttes metódusát követve ezzel létrejött az a táncháztípus, amelyről manapság beszélünk. Először az Fővárosi Művelődési Házban telepedtünk le, aztán a Kassák Klubban, de megjelentünk az E-klubban is az egyetemen. Az volt a menetrend, hogy az első fél órában tanítottunk, aztán mindent bele, jöhetett az össztánc.

– Fanyalgók?
– Elhangzott néhány szakmai kritika, amely szerint nehezek ezek a táncok, az emberek pedig nem szívesen tanulnak. Ennek épp az ellenkezője bizonyosodott be. A 20. századi iparosított popkultúrában nem jellemző, hogy az emberek aktív részvételére számítanának, hogy olyasmi is népszerű lehet, ami csak munkával, tanulással ismerhető meg, de nálunk a közönség lelkesen meghozta ezt az áldozatot. Sőt, éppen ők ösztönöztek bennünket, hogy gyerünk, mutassatok más táncokat is, mind több és több zenét, és így tovább. Ma azt sugallja a média, hogy az emberek ostobák, tunyák és igénytelenek. Hogy ez mennyire nem igaz, arra a táncházmozgalom az egyik legjobb példa.

– Amikor ez az egész elkezdődött 1972-ben, a Kádár-korban jártunk. Önök nem magyar nótát, nem cigányzenét, hanem parasztzenét játszottak, az emberek pedig tódultak rá. Nem volt ez gyanús a hatalomnak?
– Dehogynem! Először is az olyan szerveződést, amelyet nem ellenőriztek odaföntről, s ahová csak úgy bejöhetett akárki, nagyon nem szerették. Csakhogy szerencsénk volt, nem is akármilyen. A hatalom ugyanis a popzenével, a rockzenével volt elfoglalva, hiszen ott egy-egy koncert tízezernél is több embert mozgathatott meg, elsősorban oda rendelték ki tehát a besúgókat.

– Azért jutott belőlük önöknek is, Halmos Béla azt nyilatkozta korábban, hogy név szerint ismerték őket…
– Igen, idővel felébredt a hatalom, s a táncházakat is vizslatni kezdte. Olyanokat kérdezgettek, hogy miért pont erdélyi táncokat járnak az emberek a táncházakban, csak nem akarják visszacsatolni Erdélyt?! Nekünk ez azért volt furcsa, mert sohasem politizáltunk, egyszerűen csak hasznos és értékes órákat akartunk szerezni a közönségnek. Sohasem gondoltunk arra, hogy húha, mennyire hazafias dolog ez az egész, meg hogy mi ellenzékiek lennénk. Egyszerűen jó volt itt lenni. Egyformán fontos dolognak számított a zene, a tánc, a lányokkal való ismerkedés, a jó beszélgetés, a zsíros kenyér, az est örömteli, felszabadult hangulata. Az már egy másik kérdés, hogy a dolog természetéből fakadóan valójában a magyar hagyományrendszerrel, saját kulturális kincseink legősibb, legmélyebb rétegeiből merítettünk ehhez a szórakozáshoz. Ide tértünk vissza, és ehhez tért vissza velünk a mozgalom közönsége is. És ez a visszatérés nagyon szerves formában, természetesen és magától értetődően, minden programszerűség és ideológia nélkül történt.

– Mi vonzotta alapvetően az embereket?
– Mindenekelőtt a dolog újdonsága, mint ahogy bennünket is ez ragadott meg. Újdonságot mondok, mert a társadalom nagy része szinte semmit sem tudott ezekről a tudományok berkeiben rejtőzködő kincsekről. De a hatvanas évek végén meghonosodott magyar rockzene is jól előkészítette nekünk a terepet.

– Ezt hogy érti?
– A népzene tulajdonképpen historikus popzene. Sok tekintetben, például zeneelméleti értelemben is rokonságban áll a modern popzenével. De az iparszerűen tálalt popzene passzivitásra serkent. A táncházmozgalomban valódi közösségi élmény jön létre, itt nemcsak hallgatóként vagy ahogy mondják: rajongóként van jelen valaki, de aktív résztvevője is az eseményeknek.

– Furcsa hallani, hogy ez is „popzene”…
– Ősidőktől fogva az a funkciója, hogy embereket hozzon össze, közösségeket teremtsen és erősítse, megtartsa ezeket. Lehet-e ennél „populárisabb” valami a szó igazi értelmében.

– Kizárta egymást a historikus és a modern pop? Azaz aki táncházba járt, az eleve lemondott egy Omega-koncertről?
– Nem, a korabeli szociológiai kutatások sem ezt mutatták. Ezek a kutatások egyébként bebizonyították azt is, hogy a táncház közönsége nem egy zárt, akár elitnek is nevezhető réteg, hanem minden szegmens képviseltette itt magát a bolti eladótól az építészhallgatókig. Nem lehetett kifejezetten értelmiségi gyülekezésnek tekinteni, de ideológiailag meghatározható csoportnak sem.

– Úgy tudni, Aczél György is járt egyszer a Kassák Klubban. Hogy ment neki a tánc?
– Sehogy, azért hívtuk meg Vitányi Iván segítségével, mert már tűrhetetlen volt, amit a rendőrség művelt, telefonon hívogatták be a fiatalokat, olyanokról faggatták őket, hogy miről beszél Sebő a szünetekben. Aczélt meglepte a jó hangulat, bár nem értette az egészet. Olyasmiket kérdezett tőlem, hogy miért nincsenek itt az emberek népviseletben. Azt feleltem, hogy azért, mert ezek nem műparasztok, hanem városi fiatalok, akik épp rock and rollt járnak. Csak nézett. Nem vicc, tettem hozzá, elemeit tekintve valóban ugyanabba a tánccsaládba tartozik, ugyanaz a forgatós, kidobós tánc ez is, csak nem kell New Yorkig menni érte, a nagypapától is meg lehet tanulni. Végül békén hagytak bennünket. Hivatalosan a Kádár-rendszer nem üldözte a népművészetet, sőt. Mi pedig komolyan vettük az ideológia szintjén röpködő lózungokat, s erre nem nagyon volt mit lépni…

– A nyolcvanas évekre már családos lett, gyerekeket nevelt az a generáció, amely ott volt a táncházi ősrobbanásnál. Jellemzően családi megmozdulás lett az egészből…
– A hagyományokat követve beindítottuk az Aprók tánca mozgalmat is. Valóban családi összejövetellé vált a táncház, és az embereket továbbra sem a kvintváltó pentatónia érdekelte benne, hanem az, hogy jó volt a zene, jó volt ott lenni. Nem volt idő elmélkedni, nem is emlékszem olyanra, hogy a népzenéről elméleti előadásokat tartottunk volna, amit manapság azért szívesen megteszek. Az viszont igaz, hogy a táncházmozgalom kapcsán az emberek elkezdtek Erdélybe járni, ott barátságokat, kapcsolatokat szőttek, és sokan maguk is gyűjtésekbe fogtak… Azok a fiatal zenészek, akiket eleinte mi vezettünk be a muzsikálásba, szintén Erdélyt bújták, és legyünk őszinték, sokkal alaposabban utánajártak aztán a dolgoknak, mint mi annak idején.

– Ma sok zenekar követi önöket. Noha egy időben azt jósolták komoly emberek, hogy a táncházmozgalomnak rövidesen vége…
– Ezt már ’72 óta mondogatják. De olyan még sohasem volt, hogy fiatalok százezrei csatlakozzanak egy ilyen típusú, komoly munkával járó mozgalomhoz. Ezt Kodály is csak szerette volna. Részünk van abban, hogy ma már akadémiai szinten oktatják a népzenét Magyarországon. A Zeneakadémia Népzenei Tanszékén nyolcvanan jelentkeznek évente húsz helyre. Áttörtük azt a képzeletbeli, de annál erősebb falat, amely szerint nem lehet, és nem is érdemes megtanulni ezt a büdös lábú, gatyaszaggató parasztzenét. Ez az évszázadok érlelte, gyönyörű muzsika – zenei kultúránk szájhagyományos része – lassacskán általánosan elfogadott értékké válik. Mi ezt remélni sem mertük, amikor elkezdtük.