A választás képtelensége

A Pécsi Országos Színházi Találkozó után minden nyáron Békés megyében jön össze újra a hazai színházi élet színe-java, a Gyulai Várszínház Összművészeti Fesztiváljának különböző eseményein. Így például a Shakespeare Fesztiválon vagy az idén a Magyar Művészeti Akadémiával együttműködésben megrendezett Székely János Napokon. A napokban zajló programsorozat a mostani ötvenötödik évad legjobban várt előadása, a Caligula helytartója kísérőrendezvénye. Célja, hogy tágabb kontextusba helyezze a tordai születésű szerző munkásságát, felhívja a figyelmet a Székely János-i életmű teljességére, örökérvényűségére.

Ezt hangsúlyozták a gyulai Mogyoróssy János Városi Könyvtárban a minap rendezett tudományos konferencia előadói is: Szakolczay Lajos Széchenyi-díjas és Bertha Zoltán József Attila-díjas irodalomtörténészek, Szász László erdélyi irodalmár, Elek Tibor, Székely monográfusa és a Gyulai Várszínház ügyvezetője, valamint Falusi Márton, költő.

„Székely János egyetemes írója századunknak, századunk második felének. Valahol Camus és Orwell között. Egyike korunk legnagyobbjainak. A másik torony című esszéregénye, ha nem magyar írja, világhírű lenne” – idézte Lengyel Balázs kritikust Elek Tibor (és később Szász László is) a konferencia nyitóelőadásában annak alátámasztására, milyen súlya van a Székely János által hátrahagyott óriási életműnek. Elek ugyanakkor azt is hozzátette, az 1929–1992 között élt erdélyi szerző recepciótörténete rendkívül ellentmondásos: miközben Harag György 1978-as Caligula-rendezéséről még évek múltán is beszéltek, és a darab időről időre felbukkan a magyar színpadokon, Kulcsár-Szabó Ernő 1993-ban írott magyar irodalomtörténetében meg sem említi Székely János nevét – magyarázta. Elek Tibor szerint a 20. század második felének magyar irodalomtörténetéről nem lehet Székely nélkül beszélni, aki mindhárom műnemben maradandót alkotott, és olyan egységes univerzumot, „tudatosan végiggondolt, rendszerszerű világképet” hozott létre, amely párját ritkítja.

Falusi Márton előadásában ezt a különleges, irodalmat, filozófiát és valami egészen egyéni én- és létértelmezést vegyítő világképet Székely költészetére vonatkoztatva mutatta be. Falusi elemzése abból a gondolatból indult ki, amelyet korábban maga a szerző fogalmazott meg Semmi–soha (Kriterion, 1994) című kötetének előszavában: „verseimben a gondolat a fontos, nem a vers”.

Ha megfigyeljük a Tükör előtt vagy például A vesztesek költeményeit, könnyen felfedezhetjük, hogyan parafrazeálja a filozófia legégetőbb kérdéseit a heideggeri, Paul de Man-i vonal mentén, ugyanakkor költészete egyfajta válságirodalom is – fejtette ki a fiatal költő.

Székely teljes munkássága azonban mégis túllép a Ceaușescu-rendszer alatt szenvedő erdélyi magyarság aktuálpolitkai meghatározottságán, művei sokszor vallomásos jellegűek, mégis kifejezik a modern ember transzcendenstől való eltávolodását, egyetemes igénnyel fogalmazza meg korának közösségi sorskérdéseit. Éppen ettől lesz művészete örökérvényű. Drámátlan (tézis- vagy könyv-) drámái a kisebbség problémáit láttató történelmi parafrázisok, de mindenkor a nagyság öröme-átka izgatta – mondta Székelyről az őt személyesen is jól ismerő Szakolczay Lajos. A Széchenyi-díjas irodalomtörténész a szerző két, talán leghíresebb történelmi drámájáról, a Caligula helytartójáról és a Mórokról szólva elmondta, ugyanaz a székelyi individualizmus, a bűnhődéssel telített gyónás motívuma érvényesül bennük.

Szász László erdélyi irodalomkritikus a szereplők megoldhatalan konfliktushelyzetekkel való szembeállítását emelte ki közös vonásként Székely dráma- és prózaírói, vagyis inkább esszéista tevékenységében, kimondva, hogy se elbeszélései, se drámái szereplői nem cselekvő, törekvő hősök.

A világ ésszerűtlenségét leleplező, általa megteremtett romániai magyar abszurd a camus-i egzisztencializmussal rokon, mégis mind A nyugati hadtest egybekapcsolódó történeteit, mind A másik torony esszéparaboláját áthatja az a holisztikus jelleg, sajátos erkölcsi világrend, kozmogónia, ami drámáit, verseit is meghatározza – jellemezte Székely esszéisztikus prózáját Szász.

Ugyanezt, a döntés illuzórikusságát lépten-nyomon hangsúlyozó írói kozmogóniát emelte ki összegzésében Bertha Zoltán József Attila-díjas irodalomtörténész is. Esztétikai radikalizmusából sajátos magyar és közép-európai, sztoikus egzisztencializmus bontakozik ki, amely magán viseli a posztmodern prózaírás jellegzetességeit. Az egyetemes rettegés hiperbolikus látomásaival, az egyéni szabadságvesztés, illetve az egyén–hatalom viszonyának ábrázolásával a választás örök lehetetlenségét fejezte ki – tette hozzá. Zárszóul Székely János vallomását idézte: „Igazi becsvágyam a világ megértése volt”.