A társadalom betegségei és drámái

Akármilyen jó is, nem könnyű tiszta szívvel ajánlani egy olyan filmet, ami garantáltan kiszívja belőlünk az életkedvet, ráadásul az orvostudomány jelenlegi állása szerint egy gyógyíthatatlan és megelőzhetetlen betegségről szól, így azon kívül, hogy rosszul érezzük magunkat, és reménykedünk, hogy személyesen nem kerülünk kapcsolatba a kórral, más tanulsággal nem igazán szolgál. Julianne Moore – teljesen megérdemelten Oscar-díjjal jutalmazott – játékában egy ötvenéves egyetemi oktatót alakít, aki hirtelen arra lesz figyelmes, hogy egyre nehezebben jegyezi meg a neveket és a találkozók időpontját, egyik reggel pedig még a campuson is eltéved, noha úgy ismeri a területet, mint a tenyerét. Az orvosok nem sokkal később fiatalkori Alzheimer-kórt diagnosztizálnak nála, az állapotán pedig nem lehet segíteni, legfeljebb a tüneteket elviselhetőbbé tenni. Wash Westmoreland és a bemutató után nem sokkal elhunyt Richard Glatzer rendezése a leépülés kálváriá­ját mutatja be fájdalmasan tűpontosan és hitelesen, a giccset jó érzékkel kerülve. Moore kiváló játéka mellett szintén remek Alec Baldwin és meglepő módon Kristen Stewart is. A film tényleg nagyon nyomasztó és egy megelőzhetetlen betegségről szól, mégis ajánljuk, mert azt a bár roppant közhelyes, de attól még érvényes mondanivalót annál hitelesebben adja át, hogy tényleg minden percet ki kell használni az életből.

Az izraeli–palesztin konfliktus esetében az utóbbi oldalt szinte soha nem halljuk megszólalni, ha valaki mégis beszél a nevükben, azt mindig nem is feltétlenül álcázott politikai céllal teszi – már csak ezért is érdekes a tavaly a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában az Oscar-jelölésig is eljutott Omar, amelynek címszereplője a megszállt Palesztinában él, és minden áldott nap az életét kockáztatva át kell másznia az izraeli falon, hogy láthassa szerelmét. Egyik alkalommal azonban elkapják, és egy katona meggyilkolásával gyanúsítják. Bár nagy a földrajzi távolság és a kulturális közeg is más, történelmi múltunk okán túl alaposan megtapasztaltuk a titkosrendőrségek és a besúgóhálózatok működését, az Omar minden percében átélhető egyszerre drámai és thrillerien feszült élményt kínál.

A fiatal matekzsenik mindig hálás filmes karakterek, az idei Oscar-jelölt Kódjátszmától kezdve a Good Will Huntingon át egészen a The Big Bang Theoryig számtalan műfajban és megközelítésben bebizonyosodott mindez. A brit X + Y szintén egy enyhén autista, de különleges szellemi képességekkel rendelkező gyermek életének egy szakaszát követi végig, aki – különösen édesapja elvesztését követően – nehezen létesít kommunikációt az emberekkel, a valóság elől a számok világába menekül, majd miután egy nehéz sorsú tanár felkarolja, együtt elkezdenek készülni a Nemzetközi Matematikai Diákolimpiára. Morgan Matthews hálás alapanyagból dolgozott: különc zseni gyermek, gyógyszerfüggő, dep­ressziós oktató, családi tragédia, első szerelem, a nagy megmérettetés, csak úgy sorjáznak a történetben az önmagában is izgalmas témák és konfliktusok, sajnos azonban jól érzékelhető, hogy a rendező korábban csak dokumentumfilmeket forgatott, semmi érzéke a drámához, a hangulatteremtéshez. Nem nagyon lehet belekötni egyébként az X + Y-ba, egész tisztességesen van rendezve, játszva és elmesélve, csak éppen nincs egyetlen olyan kicsit is emlékezetes, karakteres vonása, amelyre egy nappal a megtekintése után emlékeznénk.

---

Francia dráma lett a mustra nyertese

Az idei fesztiválon a Hullámtörők Fődíjat a Fidelio – Alice utazása című dráma nyerte el, amelyben Ariane Labed – Locarnói Nemzetközi Filmfesztiválon már díjazott alakításában – egy harmincéves tengerészt játszik, akinek a túlnyomórészt férfiakból álló legénység soraiban kell bizonyítani, közben romantikus kalandokba keveredik. A zsűri különdíját a finn coming-of-age sztorinak ítélték, amelyben egy fiú és egy lány a javítóintézetből megszökve együtt menekülnek. Az alkotás korábban a finn Oscarnak számító Jussi Awardson és a Göteborgi Filmfesztiválon is diadalmaskodott.