Kultúra
A szerelem sötét verem
Wim Wenders új filmje szép történet, kár, hogy nincs lekerekítve
Bár az utóbbi időben az Oscar-jelöléseit dokumentumfilmjeinek köszönheti (például Buena Vista Social Club, A föld sója), és a májusi cannes-i fesztiválon is legutóbbi, Ferenc pápáról szóló alkotásával (Pope Francis: A Man of His Word) volt jelen, eközben nagyjátékfilmeket is rendszeresen forgat. Igaz, hogy valóban remek fikciós alkotást utoljára talán a kilencvenes években készített. Wenders filmjeinek jellemzője, hogy csodálatos látványviláguk sok mindenért kárpótolja a nézőt – nincs ez máshogy a Merülés a szerelembe esetében sem. Nem véletlen, hogy bár egy ideje már látható a mozikban, nem volt körülötte nagy felhajtás.
Eltekintve attól, hogy ismét sikerült rettenetesen félrevinni a magyar címet (ami sajnos ma már általános jelenség). Jóllehet valóban egy szerelmes pár áll a történet középpontjában, a szóban forgó merülés inkább az élet, a tenger, a lélek mélyére való ereszkedés – nem csupán a szerelem sötét bugyraiba. Dani Flinders (Alicia Vikander) angol bio-matematikus, óceánkutató és James More (James McAvoy) skót kém a normandiai Dieppe-ben, a partraszállást előkészítő egyik tragikus hadművelet helyszínén, egy festői lusuxpanzióban találkoznak, majd szeretnek egymásba, hogy aztán rövid idő múlva elváljanak útjaik. A hol szétváló, hol összefonodó két történetszálból megtudjuk, rövid románcuk után More-t Szomáliában beépülési kísérlete közben elfogják a dzsihadisták, és különböző sötét lyukakban tartják fogva, miközben Dani egy Grönland felé tartó kutatóhajón készül tudományos pályája legnagyobb dobására, hogy lemerüljön az Atlanti-óceán feltáratlan, sötét mélységeibe, és onnan mikroorganizmusok mintáit gyűjtse be. A film persze nem kronologikusan halad, Dani és James kapcsolatának történetét visszaemlékezéseikből ismerjük meg. Ezért egy jó darabig izgalmas a film, Vikander és McAvoy játékának köszönhetően sokáig drukkolunk a szerelmeseknek, érdeklődve várjuk, hogy mi sül ki kockázatos vállakozásaikból, milyen irányt vesz a történet. A két óra végére kiderül, leginkább semmilyet. Sajnos, hiszen a két színészben és a kiemelkedően szépen fényképezett jelenetekben lenne potenciál, ám Wenders túlságosan a filozófiára helyezi a hangsúlyt egy adott ponton túl. Vikander és McAvoy hangzatos gondolatokat, az eredeti regény mélyenszántó mondatait idézgetik egymásnak és maguknak halálról, szeretetről, életről – természetesen a Hemingway által halhatatlanná tett John Donne-idézet („ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól”) is bekerült az eszmefuttatások közé –, de aztán az egész nem fut ki sehová. Hiába vannak tematikusan jól összekapcsolva (és vágva is) a jelenből a múltba, majd onnan visszavezető jelenetek, a hatalmas szimbólum- és metaforarendszerben egy idő után elveszünk. Olyan érzésünk támad, hogy mindezt értenünk és átlátnunk kellene, miközben Wenders és Erin Dignam forgatókönyvíró nem adnak hozzá konkrét kapaszkodókat kezünkbe.
Hiába tehát a Benoît Debie által gyönyörűen fényképezett, szép szerelmi történet, ha a jó ritmusú, érdekes filmből a végére nem marad más, csak vontatott, bonyolult filozofálgatás és víz alá merülés.
Merülés a szerelembe (Submergence)
Német–francia–spanyol–amerikai
romantikus dráma, 112 perc, 2017
Rendezte: Wim Wenders
6/10