Kultúra

A sokszínű kortárs irodalom szervezője

Nem szeretném, ha egyszínűvé válna a magyar kultúra, az a halálát jelentené – nyilatkozta lapunknak Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum új főigazgatója

Többek közt az olvasáskultúra, valamint a kulturális önazonosságunk megerősítése a célja a Petőfi Irodalmi Múzeum új főigazgatójának. Demeter Szilárddal Tamási Áron bútorai közt beszélgettünk kultúrharcról, prio­ritásokról, a készülő Rejtő Jenő- és Csáth Géza-tárlatról, valamint a politika és irodalom közt húzódó határokról.

Demeter Szilárd 20190217
Demeter Szilárdot az írók művei érdeklik (Fotó: Hegedüs Róbert)

–  Író, rockzenész, filozófus, politikai elemző: melyik foglalkozásának van kapcsolódása a főigazgatósághoz?

–  Gyakorlatilag egyiknek sem. A politikai elemzés talán egy lépéssel közelebb áll az igazgatósághoz, hiszen ott is rendszerben kell gondolkodni, és összefüggéseket kell látni. Az én felfogásomban a főigazgatóság tulajdonképpen menedzsmentszolgáltatás – nem nekem kell eldöntenem, mit, hogyan kutatnak a munkatársak, hanem biztosítanom kell a minél jobb, hatékonyabb munkakörülményeket. Emellett pedig a kortárs irodalomban való szervezőmunka, amit a pályázatomban célul tűztem ki, megint csak rendszerépítést feltételez, de nem akarom megmondani, mi a jó vagy mi a rossz a kortárs irodalomban.

–  Milyen érzés úgy átvenni egy intézmény vezetését, hogy az utóbbi hónapokban elég erős polémia alakult ki a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) körül, elődje, Prőhle Gergely hirtelen menesztése miatt?

–  Érdekes tapasztalat volt. A múzeumban dolgozók először élték át azt, hogy a fenntartó bármikor leválthatja az igazgatójukat, hogy az Emberi Erőforrások Minisztériuma egyik napról a másikra dönthet úgy, megköszöni az éppen aktuális főigazgató munkáját. A kollégákban kialakult kiszolgáltatottság­érzést kellett helyrehoznom. Egyrészt elmondtam, hogy kevésbé szeretek magyarázkodni, ha válaszolok, az más típusú válasz, mint amit az elődöm adott volna bármilyen felvetődő problémára. Másrészt azt is hangsúlyoztam: a saját ágendám szerint megyek előre, nem nagyon viszonyítok ahhoz, hogy mi történt itt előtte kultúrpolitikai szinten, hanem van egy nagyon világos és határozott elképzelésem arról, minek kellene történnie – és ennek próbálok érvényt szerezni. Szűk két hónap után úgy tűnik, ezt most már el is hiszik nekem.

–  Ez az elképzelés, az irodalomszervezői munka nagyon sokrétű, pályázatában felvázolt hosszá egy összefüggő akciótervet. De mégis mi ehhez az első lépés? Mely feladatok élveznek most prioritást?

–  Első körben az volt a legfontosabb, hogy az alapokat erősítsem meg, a Petőfi Irodalmi Múzeum és tagintézményei rendszerét próbáljam meg „plusz nullára” felhúzni. Mert akármit is tervezek a jövőre nézve, ha az alapok nem biztosak, előbb-utóbb össze fog dőlni az építmény. Ami a pályázatban szereplő ötleteket, projekteket illeti, ezek nagyjából egymást kiegészítik – megpróbáltam így rendszerszinten átgondolni a kortárs irodalom helyzetét. Prioritást élvez számomra, hogy az írókat kell eljuttatni az olvasókhoz. Olvasóközpontú irodalmat szeretnék látni Magyarországon és a Kárpát-medencében. Ezért a Petőfi Irodalmi Ügynökség munkanéven futó projektet minél hamarabb szeretném tető alá hozni. Ez két lábon áll, az egyik a Kárpát-medencei ügynökség, aminek minden kiadó, író, szervezet tagja lehet, és aminek feladata az igények egyeztetése lesz: ha például egy borsodi kis falu könyvtárosa jelzi, hogy szeretne két kortárs költőt meghívni, akkor meg fogjuk tudni mondani, kinek jelent vagy jelenik meg új kötete, ő meg eldöntheti, közülük kivel szeretne találkozni. Itt fontos megjegyezni, hogy nagy egészként értem a Kárpát-medencét, nem elválasztva a határon belüli és túli területeket. A projekt másik része az irodalmi export külföldre: ennek egyik fele a kultúrdiplomáciai mozgások összehangolása az itteni „terméssel”, a másik a fordítástámogatás rendszerének átalakítása. Ez ügyben már megegyeztem Szijjártó Péter külgazdasági- és külügyminiszterrel, akihez eddig részben tartozott ez a terület, hogy a szakmai részt áttelepítjük a PIM-be, és lehetőleg konszenzusos alapon, szélesebb nyomtávon, nagyobb keretösszeggel szervezzük meg.

–  Mindennek óriási anyagi vonzata van, nem beszélve a szükségesnek tartott infrastrukturális fejlesztésekről és a bérrendezésről. Honnan lesz erre pénze az intézménynek?

–  Amikor felkértek, azt ígértem, hogy legkésőbb április végére konkrétan kiszámolom, az elképzelésem mennyibe fog kerülni. A pályázatomban azért sem szerepelnek csak úgy odadobott összegek, mert nem akartam hasra ütni és bemondani valami számot. Konkrét üzleti tervet készítek, hogy meg tudjam mondani, 2020-ban, 2021-ben és így tovább mekkora összeget kell majd erre szánni. Számon kérhető módon, de mindezt közpénzből fogjuk finanszírozni. Nagyon fontos számomra, hogy az olvasáskultúrát megerősítsük, ennek pedig a kortárs irodalom az egyik legjobb eszköze, ugyanis a magyar kultúra a mai napig nagyon irodalomcentrikus. Mi a történeteinken keresztül értjük meg a világot, nem fogalmi gondolkodás alapján – kevésbé vagyunk filozofikusak, ezt húsz év szakfilozófiai foglalatoskodás után bátran állíthatom. A világot az irodalmon keresztül értjük meg, ugyanakkor az a vizuáliskultúra- és információdömping, amiben élünk, inkább afelé tolja az embert, hogy egyre kevésbé hajlandó mélyebben elgondolkodni a világról. Az állandó képernyőzés miatt képtelenek vagyunk végiggondolni a mélyebb összefüggéseket. Az olvasás ezt hozza vissza, az aktív figyelmet, az értelmezés szükségességét – ezért is megéri az irodalomba befektetni, adóforintokat áldozni rá.

–  Ami a PIM konkrét múzeumi ütemtervét illeti, arról kevés szó esett eddig: milyen kiállítások várhatók az Ady-centenáriumi tárlaton kívül?

–  A programkínálatunk hagyományosan nagyon szerteágazó, gyakorlatilag folyton zizeg itt valami. Az irodalompolitika mint olyan nagyon szimbolikus, ezért szeretjük a kerek évfordulókat, hiszen azok kapcsán lehet valamit megmutatni. Az Adyt követően nemsokára nyílik egy rendhagyó Rejtő-kamarakiállításunk, amihez beszélgetések is kapcsolódnak majd: szeretném becsempészni őt az irodalmi panteonba minél erőteljesebben, mert szerintem zseni volt, és méltatlanul keveset beszélünk róla. Aztán most készül elő egy nagy Csáth-tárlat, amin keresztül nem a függőség problémáját szeretnénk megmutatni, hanem az önmagát vizsgáló embernek, többarcú művésznek az életét, hogy mennyire önpusztítóvá válhat ez a folyamat. Ezen kívül ezerrel készülünk persze névadónk, Petőfi halálának százhetvenedik évfordulójára is. Mindemellett úgy gondolom, a PIM-nek bele kell állnia az európai értékvitákba is, olyan értelemben kell politizálnia, hogy a relikviatárban, a kézirattárban rejtőző kincsek érvek, amelyekkel meg tudjuk erősíteni a magyar kulturális önazonosságot, identitást, és ezeket felszínre kell hoznunk!

–  Mi a helyzet a világirodalommal?

–  Nyilván nem lehet a magyar irodalmat az éppen kortárs világirodalmi hatásoktól függetlenül vizsgálni, de számomra ez is inkább a kortárs irodalom szervezésének feladatköréhez tartozik. Itt is két sík van. Egyrészt szeretném a közép-európai népek irodalmát megismertetni a magyar olvasókkal: elfogadhatatlan állapotnak tartom, hogy itt ülünk összezárva egy közös kultúrkincsen, ahol vannak ugyan nyelvi akadályaink, de azért ugyanazt a kódrendszert beszéljük, közös a történelmünk, és mégis csak akkor veszünk észre egy szerb, román, ukrán, lengyel, szlovák, horvát vagy bármilyen más közép-európai szerzőt, ha már a németek felfigyeltek rá. Ezt tényleg programszinten gondolom végigvinni, hogy megismertessük egymással a közép-európai kortárs irodalmat, illetve az utóbbi száz évét. Ez azért is hasznos, mert így az elszakított nemzetrészek történetét is jobban megértjük, ha látjuk, milyen többségi kulturális közegben kellett nekik fennmaradniuk, milyen többségi hatások érhették őket. A másik horizont az élő kortárs világirodalom megmutatása: nagyon szeretnék egy Nagyvilág-típusú műhelyt vagy folyóiratot ismét létrehozni, és folyamatosan friss fordításokat tenni az olvasók elé.

–  Visszatérve a tagintézményekre: az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézettel (OSZMI) mik a tervei? Tavaly ilyenkor jelentették be, hogy az OSZMI égisze alatt elindul a Kálmán Imre Kutatóközpont a magyar zenés színház és az operett mint hungarikum kutatásának összefogására, de mintha elhalóban lenne ez a kezdeményezés…

–  Most a legsürgősebb feladat Kálmán Imre tárgyi hagyatékának hazahozatala Bécsből. Remélhetőleg meg tudunk venni egy jelentős tárgyi gyűjteményt – többek közt a zongoráját –, és most tárgyalunk az örökössel. Erre valamennyi forrásunk is van, tavaly év végén a minisztérium megítélt erre az elinduláshoz elegendő összeget. Viszont az OSZMI-ban éppen igazgatóváltás van előkészületben, mert a korábbi vezető nyugdíjba megy. Úgyhogy meg kell várnom az új igazgatót, aztán majd az ő szakmai elképzelései mentén lehet picit fazonigazítani mindezt – ha ő akarja. Nem akarok beleszólni abba, szakmailag merre mennek tovább, ez az egyik alapelvem.

–  Visszatérve a kortárs irodalomra és némileg az úgynevezett kultúrharcra: nemrégiben interjút adott az Origónak, ahol felsorolt jó pár nevet Szilágyi Istvántól Spiró Györgyön át Háy Jánosig és Nagy-Koppány Zsoltig. Tekinthetünk úgy erre a listára, mint a PIM programjainak következő vendégeire, vagy ők csak személyes kedvencek? Fedi-e ez a két kategória egymást?

–  A fenti lista csak a személyes érdeklődésem tükrözi, és keveseket is soroltam fel azok közül, akiket kedvelek. Nem szűkíteném le a meghívottak körét a személyes ízlésem szerint, az a legkevésbé fontos itt. A mai irodalom nagy egészében véve szerintem roppant izgalmas. Sokszor a szememre vetik, hogy nem szeretem az írószervezeteket, nem tartom fontosnak az irodalompolitikai vitákat, és ez igaz is – egyáltalán nem érdekel, ki minek a tagja, illetve ott éppen mit csinál. Engem az írók művei érdekelnek, hiszen színes, élő-lélegző irodalomról beszélünk. A nagy vágyam, amit most próbálok a döntéshozóknál kiimádkozni, hogy ne csak a fiatalok, pályakezdők számára legyen ott a Móricz-ösztöndíj, vagy az idősebb, már befutott íróknak a Magyar Művészeti Akadémia (MMA), a Digitális Irodalmi Akadémia (DIA) és a Széchenyi Irodalmi Akadémia, hanem gondoljunk végre a középgenerációra is, akik hihetetlenül jól írnak, valamiért mégsem szeretgetjük őket. Számukra szeretnék létrehozni egy alkotói ösztöndíjprogramot, aminek a költségeit már kiszámoltam, és jó befektetés lenne. Hiszen ezek azok az írók, Lövétei Lázár Lászlótól Térey Jánoson keresztül Cserna-Szabó Andrásig vagy Szálinger Balázstól Grecsó Krisztiánig – ha már őt említettem az Origónál is –, akik még a nagy kiteljesedés előtt állhatnak. Ha van idejük, valamint jobb egzisztenciális biztonságuk, akkor megírhatják azokat a műveket, amikkel a magyar irodalom csak nyerni tud. Az pedig, hogy ki szerepel itt a múzeumban, mindig a témától függ, kinek van róla érdekes és érvényes mondanivalója, másrészt a kollégák is döntenek, amit nem szoktam megvétózni. Egy dolgot viszont világossá tettem mindenki számára: Magyarország szabad ország, ahol szólás- és véleményszabadság van, tehát mindenki azt mond, amit akar, de van egy nagyon vékony határ, amin túl már nem kritikai vélemény, amit megfogalmazunk, hanem politikai szerepvállalás. Ha valaki íróként átlépi ezt a határt, és politikai aktorként cselekszik, akkor ne csodálkozzon, ha erre politikai választ kap, ez a dolgok természete. Erre a határra kell egyedül figyelni, de azon belül mindenki azt ír és gondol, amit akar. Nem szeretném, ha egyszínűvé válna a magyar kultúra, az a halálát jelentené.


Ma van a magyar széppróza napja

A Magyar Írószövetség tavalyi kezdeményezésére február 18-án, Jókai Mór születésnapján ünnepeljük a magyar széppróza napját. Ebből az alkalomból az írószövetség Klubtermében ma 18 órától irodalmi estet tartanak, amelyet Mezey Katalin Kossuth-díjas író és Szentmártoni János az írószövetség elnöke nyit meg. Ezen bemutatják az Irodalmi Magazin Jókai-számát és Az év novellái 2019 antológiát. A beszélgetéseket Mirtse Zsuzsa költő, a Magyar Napló kritikaszerkesztője vezeti. (PG)