Kultúra

A mester, aki feltalálta a zongorát

Az olasz csembalókészítő a pengetőszerkezetet sokféle hang megszólaltatására alkalmas kalapácsmechanikára cserélte

A ma is használatos zongora feltalálója háromszázhatvan évvel ezelőtt, 1655. május 4-én született. A később a Mediciek udvari hangszerkészítőjévé vált Bartolomeo Cristofori élete Pádovától Firenzéig ívelt.

12-o
Bartolomeo Cristofori forradalmasította a billentyűsipart (Forrás: Wikipedia.org)

Az olasz csembalókészítő 1703-ban találta fel a zongorát. Akkor az új hangszert lágyan és hangosan szóló csembalónak nevezték. Neve új jellemzőjére utal, nevezetesen arra, hogy hangereje a billentyűkre nehezedő nyomással arányosan változott. Feltalálója ezt úgy érte el, hogy a csembaló pengetőszerkezetét egy olyan kalapácsmechanikával cserélte fel, amely a húrokat egyaránt képes volt kisebb vagy nagyobb erővel megütni, ezáltal igen sokféle hangot életre kelteni.

Cristofori életéről keveset tudni. Szülővárosából 1690-ben Ferdinando Medici herceg hívására Firenzébe ment. Ez akár arra is utalhat, hogy a mester neve már szélesebb körökben is jól csengett, jó és gyakorlott hangszerkészítő lehetett. Érdekes adalék, hogy az Egyesült Államokban őriznek egy 1702-ből származó, Ferdinando Medici címerét magán viselő Cristofori-csembalót. Mint arról a korabeli források tanúskodnak, 1711-ben már négy Cristofori-zongora volt használatban. A mester mint Ferdinando Medici hangszergyűjteményének gondozója, tovább folytatta a zongora szerkezeti elemei­nek fejlesztését. A kollekció egyébként nyolcvannégy darabból állt, ebben hét Cristofori által készített hangszer volt, 1726-ban már a modern zongoramechanika összes lényeges eleméig eljutott Cristofori. Hangszerei a csembalóhoz hasonlóan fából készültek, ezek viszont nehezen bírták el a húrok nagyobb feszítettségét. A fennmaradt hangszerek arról tanúskodnak, hogy az első zongorák érzékenyek voltak, erőteljes hangtartománnyal rendelkeztek. A lényeg tehát a dinamikus játékmód lehetőségének megteremtése volt. Ezt pedig a csembalótól eltérően nem a húrok pengetésével, hanem azok alulról kalapácsokkal megütésével érte el.

Húrok és billentyűk

A zongora elődei azok a hangszerek, amelyeknél a húrok billentyűk segítségével szólalnak meg. Már az ókorban használták az úgynevezett monochordot, amely rezonátor test felett kifeszített húrból áll, a húrt pedig egy mozgatható ékkel rövidebb vagy hosszabb hangzó részre osztották. Igazából a középkorban vált hangszerré, amikor már több húrt feszítettek ki rá, így jöttek létre a cimbalmok, hárfák és lantok ősei. Egészen a 18. századig kellett várni arra, hogy a húrok megszólaltatását billentyűzet segítse.

A klavikord a zongora közvetlen elődje. Az általában asztalra helyezett rezonátortestben a keresztben kifeszített húrokat a billentyűzet érintői – a tangentek – ütéssel szólaltatták meg. A csembaló, a spinét és a virginál esetében a billentyűzet segítségével pengették a húrokat. Bartolomeo Cristofori új hangszere, a zongora forradalmi újításokat hozott a billentyűs hangszerek történetében. Az olasz mesterrel egy időben a francia Jean Marius és a német Gottlieb Schröter is kísérletezett zongorakészítéssel, ám szerkezeteik sokkal kevesebbet tudtak, mint Cristoforiéi. Ezekben szinte változatlan formában már ott voltak a mai, legkorszerűbb zongorák alkatrészei. A kalapácsok sora külön kalapácslécben helyezkedett el. A kalapács feje nem fából volt, hanem szorosan összegöngyölt pergamenből, ennek húrt ütő része bőrrel volt átragasztva. Cristofori minden billentyűhöz külön hangfogót szerkesztett, ez a billentyű elengedésekor ráfeküdt a húrra, és megakadályozta annak további rezgését. Mozgó kapcsolómű tette lehetővé, hogy a kalapács a húr megütése után eredeti helyére essen vissza. Az új zongorát először 1711-ben Scipione Maffei írta le részletesen, majd szakmai ismertetőjét 1725-ben német fordításban is közölték. Óriási jelentőségű volt ez a lényegében műszaki tanulmány, hiszen az abban foglaltak alapján indult el Európában a zongoragyártás.

Beregszászy Lajos fejlesztései

Sorra születtek meg az egyre korszerűbb és részleteikben továbbfejlesztett zongorák. Gotfried Silbermann Freibergben, Hans Andreas Silber­mann Strassbourgban készített minőségi hangszereket. Erst Friederici német orgonakészítő 1745-ben bemutatta az álló zongorát, később a szerkezetet a klavikord testébe építette be, és ő volt az első, aki először gyártott asztal formájú zongorákat. John Broadwood Londonban honosította meg a zongorakészítést, Sebastian Erard pedig Párizsban indította el a gyártást, amelyet jelentős fejlesztésekkel is gazdagított, a mechanikát tette alkalmassá a leütött hangok gyors ismétlésére. A zongora fejlődése jelentősen meggyorsult az augsburgi Hans Andreas Stein színre léptével, aki a billentyűt és a kalapácsot kötötte össze közvetlenül, s ezzel új rendszert alakított ki. Ezt alkalmazva dolgoztak később gyerekei, Andreas és Nanette Stein Bécsben, ahol Nanette feleségül ment Andreas Streicherhez, házasságkötésük után műhelyük európai hírűvé vált.

A magyar hangszerkészítők sem tétlenkedtek, közülük a legjelesebb Beregszászy Lajos volt, aki nem kis jelentőségű fejlesztésekkel járult hozzá a zongora hangzásminőségének javításához. Feltalálta a csellóhangfeneket és a hajlított hangfeneket – ezt a Bösendorfer cégnek adta el. Beregszászy meghatározó találmánya volt a kalapács-billentyű kapcsolat könnyítése is.

Johann Sebastian Bach – akiről talán kevesen tudják, hogy Magyarországhoz is kötődött, hiszen egyik őse hazánk területén dolgozott vándormolnárként, s szülővárosa, Eisenach a magyar Árpád-házi Szent Erzsébetnek otthont adó Wartburg vára alatt van – két fia, Carl Philipp Emanuel és Johann Christian a 18. század második felében nagy erőkkel kezdte népszerűsíteni az új hangszert. Carl Philipp 1762-ben írta meg első zongorakompozícióját, Johann Christian pedig megmutatta, hogy milyen virtuóz előadásmódra alkalmas az új hangszer. 1768-ban Johann Christian Bach Londonban adott nagysikerű koncertet – ettől az eseménytől számítják a zongorakoncertek kezdetét, amelyek villámgyorsan elterjedtek az európai városokban. Vajon mi lehetett ennek az oka? A válasz egyszerű. A zongorák be tudták hangjukkal tölteni a teret, és megmutatni a rajtuk játszó zenész tehetségét, a zeneművek értékeit. Johann Christian Bach harmincöt népszerű zongoraversenyt komponált. A zongora azonban a koncerttermek helyett inkább a szalonokban terjedt el. Haydn, Mozart és Schubert is szívesen használta munkáiban a zongorát.

A 19. század elejére egyre csak gazdagodott a hangszer. A pedál alkalmazása új színeket hozott, a dinamika alsó és felső határainak addig elképzelhetetlen mértékű tágítása rendkívül finom árnyalatok megjelenítését tette lehetővé. Óriási jelentőségű volt 1815-ben, hogy John Broadwood kísérletezni kezdett az öntvénykerettel, azaz elindulhatott diadalútján a páncéltőke. A zongora belsejében ugyanis ott van a páncélkeret, amely ellenáll a húrok akár több tonnás húzó hatásának. A húrtartó szegek, amelyek a fémben vannak, a billentyűzet mögötti fába ágyazott hangoló szögekhez vezetnek. A fa elöregszik, elreped, gyorsan tönkremegy. A 19. század közepétől a keretet egybeépítik a tőkével, és ezt nevezik páncéltőkének.
A szemmel látható különbség a fatőkés és a páncéltőkés zongora között az, hogy a páncéltőkésben az öntvény eltakarja a fa hangoló tőkét, a fatőkésben pedig nem.

Sebastien Erard 1822-ben fejlesztette ki új rendszerű mechanikáját, az úgynevezett kettős kiváltó angol mechanikát, és megvastagította a zongora húrjait. A kalapács fejének bőrözését filc váltotta fel, aztán 1842-ben a klaviatúra már nyolcoktávos volt.

A folyamatos fejlesztések rendkívül sok lehetőséget adtak a zeneszerzőknek és a zongoristáknak az érzelmek minél pontosabb és érzékletesebb tolmácsolására. Ne felejtsük el, a romantika koráról van szó, a romantikus zeneszerzők közül többen is kiváló zongoristák voltak, akik szívesen és nagy kedvvel alkottak virtuóz zongoradarabokat. Elég talán Chopinre vagy a mi Liszt Ferencünkre utalnunk, aki hangszeréről a következőket írta:
„A zongorám olyan nekem, mint a tengerésznek a flottája, az arabnak a lova, de még ennél is több – ez az én énem, az én nyelvem, az én életem.” Azóta sem beszéltek ennél szebben semmiféle zeneszerszámról.

A mechanika titkai

Gyakori kérdés ma, hogy mi a különbség az angol és a bécsi mechanikás zongorák között. Az eltérés a hangszerek billentyűzetrendszerét érinti. Az angol billentyűzet esetében (ez fejlődött ki az eredeti, Cristofori-féle szerkezetből) a kalapácsokat külön kalapácslécbe ágyazzák, a billentyű mozgása a tolóléceken keresztül vezérli a kalapácsokat. A kalapács egykarú emelőként működik. A bécsi billentyűzetnél, a Stein-félénél, a kalapácsot közvetlenül a billentyűzetre erősítik, és ennek lenyomásakor a kalapács vége egy hornyolt akasztólécbe ütközve üti meg a húrt. Az akasztóléc egy kapcsoló mechanikát is tartalmaz, ettől esik vissza a kalapács, amely itt kétkarú emelőként működik.

Sokáig vitatkoztak a két mechanikán, melyik a jobb, mára arra jutottak, hogy nagyjából egyforma minőséget képviselnek, de a bécsi olcsóbb.

A gyártás igen bonyolult munkafolyamat

A zongorakészítés sok szakember együttműködését jelenti, egy-egy darab gyártásában száz fő vesz részt. A zongora hatezer darab alkatrészből áll. Az egyik legfontosabb művelet a hangolás, a nyolcvannyolc kalapács beszerelése és kiegyensúlyozása és a billentyűk beállítása. A zongora bútorasztalos-technikával, majd különböző fémipari műveletekkel készül. A szakma jellegzetes anyagai a nemes fák – ében, bükk, hárs, jávor – és az öntött vas, húzott és hengerelt acél, műanyagok, filc, szarvasbőr, húrok, hangolószegek, olajok, lakkok, hígítók. A zongorahangoló egyedül dolgozik, hallására és tapasztalatára épít. Elsősorban muzsikusokkal áll kapcsolatban, ezért a hangszerismereten túl alapvető zenei ismeretekkel is kell rendelkeznie. Nélkülözhetetlen tehát a muzikalitás, a zenei nyitottság és jártasság a zenei hangzásokban. A szakmában fontos a türelem, hiszen a feladatok többsége rendkívüli figyelmet és összehangolt, finom, aprólékos munkát követel.