A maláta vonzásában

Hozza az intézménytől megszokott színvonalat a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum október közepéig látogatható, a hazai sörfőzés történetét bemutató Ez a sör! című kiállítása. A tárlat nem tudományoskodó, könnyen befogadható, bemutatja a sör készítésének alapismereteit és az ital hazai történetét is. Csak a jegy mellé járó pohárka csapolt hiányzik, igaz, ezt a tikkadt látogató a szomszédos sörkertben fél áron elfogyaszthatja a belépőjegy felmutatása után.

Mindjárt a bejárat fölé Kun Ferenc bor- és sörkereskedő (tel.: 49) cégtáblája került, aki a Dreher söreinek (egyik) „főraktárát” vezette valamikor a két háború között. Jogos a felütés, hiszen az újkori hazai sörfőzés összeforrt a Dreher névvel, de Dreher Antal csak 1862-ben, a gyengülő abszolutizmus idején érkezett meg egy csomó pénzzel hazánk területére, hogy felvásárlás és fejlesztések után az iparág királya legyen a térségben. Mint a kiállítás is bemutatja, Dreher előtt is főztek sört Magyarországon, sőt vándorló, nomadizáló eleink is itták már az italt, nem csak a kumisz volt „a jutalom a nap végén”. Persze, nem voltak főzdéik, valószínűleg természetes erjesztéssel készültek szűrés és hűtés után fogyasztott, zavaros söreik. Talán éppen olyanok, mint a betelepülő jászok kölespogácsából előállított, boza nevű nedűje, amelyet még az 1700-as évek végén is ittak Jászberény környékén.

De megtudhatjuk azt is, hogy a legősibb, kilencezer éves sörmaradványt Kínában találták, és azt is, hogy a felvidéki bányavárosokat megtöltő német telepesekkel érkezett a főzött sör hozzánk, hogy aztán a környék nagyurai is megalapítsák saját üzemeiket. A Pálffy grófok vöröskői birtokközpontjában működő egység például 1594 januárjától szeptemberig százhatvanezer liter sört állított elő a feljegyzések szerint, amit aztán erős tölgyfa hordókban szekereztek szét a környéken. Itt vannak a kiállításon természetesen a hordók készítőjének, a kádárnak is a szerszámai, és persze mindenféle ódon sörcsapok is. De talán az egyik legjobban sikerült installáció Jäger Sebestyén kunszentmártoni sörgyárának makettje mellett az a csupa korabeli darabokból összeállított enteriőr, ahol a négyszemélyes, terített asztalon ott van egy porcelánból készült fedeles doboz forró virsli felirattal, az egyik korsóra akasztott, nikkelezett fémhenger pedig nem lehet más, mint egy sörmelegítő. Hogy honnan, honnan nem, de itt van Ferenc József 1895. február 19-én Salzburgban használt söröspohara, s a legtovább uralkodó magyar királyról tudjuk, hogy egy pohár Spaten elfogyasztásával indította mindig a napot.

A Dreherekhez fűződő virágkor és a szocialista állami sörfőzés adja természetszerűleg a tárlat nagyobbik részét. Olyan hasznos ismeretekhez juthatunk itt, mint hogy az első modern sörgyárat, a kőbányai pincerendszerre támaszkodva, Schmidt Péter hozta létre 1844-ben. Végül ez a főzde is – a budafoki Haggenmacher-féle üzemmel együtt – Dreheréké lett, akiknek négy nagy sörgyára (Schwechat, Trieszt, Kőbánya, Michelob) lefedte az egész Monarchiát. Jó sört főztek aztán még Temesváron, Pécsen, Nagykanizsán és Sopronban is. Itt van egy vitrinben Sopron város serfőzdéjének és malátagyárának 1895-ös fotóalbuma is (de jó lenne belenézni!). És megtudhatjuk azt is, hogy Nagykanizsán a polgári világban hétfajta sört is főztek: az Otthon, a Ballon, a Komló gyöngye, a Dupla maláta tápsör, a Bak, az Imperátor és Rekord márkájút. Arról is olvashatunk, hogy az 1948-as államosítás után a kommunista vezetésnek az volt a célja, hogy a gyengített szeszfokú sört tegye a pálinka helyett a munkásosztály italává. És arról is, hogy sikerült azokkal az olvasóink által is vélhetően ismert, nyolcnapos szavatosságú sörökkel 1960-ra hét és félszeresére növelni a háború előtti sörfogyasztást. Itt sorakoznak aztán a „szocializmus” sörösüvegei is az 1,3 literes kőbányai családi sörtől egészen a Nagykanizsán előállított Balatoni világosig. Mi csak az itt főzött Platán sör üvegét hiányoltuk, s nem mellesleg az tényleg finom volt, szép emlékek fűződnek hozzá.