Kultúra

A „magyar” Varsó

Emléktáblák és szobrok, amelyek összekapcsolják a két népet – a kövekbe foglalt történetek nyomában a lengyel főváros utcáin

Amikor a lengyelek 1830-ban fellázadtak az oroszok ellen, Kossuth így szónokolt Zemplén megye közgyűlésében: „A lengyelek ügye egész Európa ügye, s bátran merem mondani, hogy aki a lengyelt nem tiszteli, aki áldást nem mond igazságos fegyvereikre, önkirályát, önhazáját sem tiszteli.”

varso
O’sváth László szobra, aki a szélsőjobbal és a szélsőballal is szembeszállt (Fotó: MH)

Aztán száz évvel később, 1931 novemberében ismét felkeltek a lengyelek megszállóik ellen, és mi, magyarok ismét segítséget nyújtottunk nekik. A segítségért hálás lengyelek pedig emléktáblát állítottak ezért a Staszic-palota falára, a magyar címerrel és a két évszámmal: 1831, 1931. Köszönet ezért is…
S emléktábla örökíti meg azt is, ahogy a magyar szabadságharc megjelenik a lengyel irodalomban. Prust A bábu című regényének egyik hőse Ignacy Rzecki, aki gyalogsági tisztként szolgált a magyar szabadságharcban. Így ír emlékeiről: „Már 1853 februárjában kiszabadultam, s hazamehettem Varsóba. Még tiszti rangomat is visszaadták. Ez volt az egyetlen emlék, amit Magyarországból magammal hoztam, nem szólva két sebemről. Egyik a mellemen, másik a lábamon. Ennek tulajdonítható, hogy a tisztek ebédet adtak tiszteletemre, s ezen sűrűn ürítettünk poharat a magyar gyalogság egészségére. Ettől az időtől fogva vallom, hogy a legigazibb barátság a harcmezőn születik.”

Nos, kedves Rzecki uram, akkor nekünk, lengyeleknek és magyaroknak igazán volt alkalmunk összebarátkozni… S ha már erre járunk, álljunk meg a Czapski-palotánál is, ahol azokra a lengyelekre emlékezhetünk, akik pénzt és élelmet gyűjtöttek az ’56-os magyar forradalom alatt számunkra, és tömeges véradásokon adták vérüket minekünk. Ebben a palotában volt az adományok gyűjtőhelye, ezért helyezték el itt az emléktáblát.

S akkor elérkeztünk Korompay Emánuel emlékéhez. Hogy ki volt ő? Idézzük fel alakját a Magyar Varsó című remek kiadványból: „Korompay Emánuel Aladár csodálatra méltó és egyben tragikus sorsú személyiség volt. Nemcsak nagyszerű katonaként, hanem jeles nyelvészként vált ismertté. Jóllehet Magyarországon született, önszántából választotta a lengyel állampolgárságot, és 1919-ben belépett a lengyel hadseregbe. Százados rendfokozatban a katonai hadtápigazgatás területén dolgozott. A múlt század harmincas éveiben a Varsói Tudományegyetemen magyar lektorként dolgozott. Mivel abban az időben nem voltak a magyar nyelvtanuláshoz szükséges tankönyvek, elhatározta, hogy saját maga készít egyet. Ő szerkesztette az első lengyel-magyar szótárt. A háború kitörésekor tudatosan úgy döntött, hogy Lengyelországban marad. Már 1939-ben szovjet fogságba esett, és a starobielski fogolytáborba került. A következő év tavaszán Harkovban, sok ezer lengyel katonabajtársával és értelmiségivel együtt, őt is meggyilkolták.”
Ő volt hát Korompay Emánuel, barátaim. Az önszántából lengyel, aki a halálba is követte választott nemzetét, és aki soha sem tagadta meg magyarságát. Emlékezetét két emléktábla is őrzi. Egyik a Varsói Egyetem falán, a másik egykori lakóházán. És velünk van örökre, lengyel és magyar szívekben…
És egy tölgyfában is, amelyet az ő tiszteletére ültettek, méghozzá a Szent István-templom kertjében. Mert bizony Szent István-templom is van Varsóban, amelynek védőszentje a magyar állam alapítója, Szent István király.

Még egy magyar emlékhez zarándokolunk el, méghozzá a külvárosba, a Bieloleka kerületbe. Azért jövünk el idáig, hogy fejet hajthassunk O'sváth László előtt.

Amit róla tudnunk kell, szintúgy remekül foglalja össze az imént már idézett kiadvány: „O’sváth László jogász volt, a második világháború alatt magyar belügyminiszter. A hivatalos tilalom ellenére segítette a sok ezer lengyel menekült befogadását a magyarországi táborokban. Segítségével közel ötszáz táborban élő, több mint 130 ezer menekült élte túl a háborút. O’sváth nemcsak menedékről gondoskodott, hanem lehetőséget teremtett részükre tanulásra és kultúrára is… Az emlékművön olvasható azon mintegy harmincöt magyar történelmi személyiség neve és korabeli pozíciója, aki hozzá hasonló módon segítséget nyújtott a második világháború alatt a menekült lengyeleknek.”

Nekünk pedig az a dolgunk, hogy hangosan felolvassuk az emlékmű szövegét, és azt a névsort: „A magyar–lengyel történelmi barátság elkötelezettje, több, mint 130 ezer lengyel menekült befogadásának, ellátásának és nyugatra segítésüknek megszervezője 1939 és 1943 között, szembeszállva a szélsőjobb és a szélsőbal erőivel. A közép-európai kereszténydemokrácia megújulásának hirdetője. Emlékművén keresztül fejezi ki a lengyel nemzet köszönetét mindazoknak, akik a lengyel menekültek megmentését előmozdították.”

És a névsor:
Antall József, Apor István, Baló Zoltán, Csáky István, Csekonics István, Csorba Tibor, Csorba Heléna, Esterházy János, Domszky Pál, Dóró Gábor, Hász István, Horthy Miklós, Kállay Miklós, Keresztes-Fischer Ferenc, Kudar Lajos, Soós Géza, Teleki Pál, Tomek Vince, Serédi Jusztinián, Utassy Loránd, Varga Béla, Andrássy-Pallavicini Ilona, Andrássy-Odeschalhi Klára, Károlyi Józsefné, Salamon-Rácz Tamás, Szapáry Erzsébet, Weiss Edit, Zeyk Adél, Lukács Sarolta, Simon Elemér, Angelo Rotta, Friedrich Born, Vajkai Rózsa

Ha Budapesten állna egy emlékművön ez a névsor, összeülne az ENSZ Biztonsági Tanácsa, és sikoltoznának a hivatalos rettegők. Ezért kell elzarándokolni egészen Varsóig, hogy lássuk az igaz magyar történelmet. S csak remélhetjük, hogy egyszer eljönnek ide fejet hajtani az otthoni liberálisok is.
Mert az igazság, így vagy úgy, de mindig kiderül valahogyan...