Kultúra

A kritikát nem szükséges hajszolni, az magától adódik

Bereményi Géza: „Antoine-ról egészen biztosan tudom, hogy a prozódia ismeretében került oda. A Désiré francia név, tehát szintén egy francia pár kellett”

Két őskarakter kalandjait meséli el az 1978-ban megjelent Cseh Tamás-album, az Antoine és Désiré. Vető János lemezborítóhoz készült képeiből Bereményi Géza írt fényképregényt, amely tovább fűzi a legendás páros történetét. Az íróval a kritikai hozzáállás természetéről és a korszellemről is beszéltünk. Készülő önéletrajzi regényében, ahogy mondja, azt vizsgálja, milyen ember is ő.

beremenyi
„Nagyon sok szerző van, akit átitatott korának szelleme” (Fotó: MH)

–  Kicsoda Désiré és Antoine?

–  Antoine és Désiré a legelső dalszövegben bukkantak fel, amit Cseh Tamásnak írtam. (Az ócska cipő – a szerk.) Az első versszakban Désiré szerepelt, aki az esőben megy és megáll, majd arra gondol, mit is mondott Antoine. Antoine-ról egészen biztosan tudom, hogy a prozódia ismeretében került oda. A Désiré francia név, tehát szintén egy francia pár kellett, így lett Antoine. Désirét is a hangalak miatt választottam. Kosztolányi Dezsőnek is ez volt az egyik beceneve, és jól hangzott. Ez után írtunk még négy dalt, amikor megint előbukkant bennem Antoine és Désiré, de már nem a prozódia miatt, hanem mert érezhető lett, hogy az egész dal róluk fog szólni. Az első szövegben is kiderült már számomra, hogy ez egy páros. Désiré egy kicsi, szájtáti alak, aki csodálkozva él a világban, Antoine pedig egy nagyokos. Ez elég gyakori az emberi párok esetében. Pél­dául az ismert bohócpárok is ilyenek. Mindig van egy nagyokos, az istállómester vagy igazgató, aki olyan, mint a felnőttek a gyerekeknek: mindent jobban tudnak, mindenből kioktatják a másikat, nagyké­pűek. Illetve van egy kicsi, piros bohóc, aki csetlik-botlik a világban. Ez egy őskép, és mint minden emberi duett, felosztja egymás között a szerepeket, önkéntelenül. Ettől olyan vonzóak. Később, mikor egy dallam bukkant fel, Antoine és Désiré vagy megjelentek a fejemben, vagy nem. Így kezdtek sorakozni azok a helyzetek, amelyek velük előfordulhatnak. Hol példás, hol játékos helyzetek. Így születtek. Gondolom, minden emberben lakozik egy-egy Antoine és Désiré.

–  Milyen volt ennyi idő után újra róluk írni? Vető János úgy emlékezett vissza, hogy ön azt állította, Désiré és Antoine olyan, mint egy csap. Csak kinyitja és folynak.

–  Igen, ez így van. Az ősrégi formák kínálják magukat az író számára, ezért ugyanolyan volt, mint először. Mint mondtam, Antoine és Désiré kövületek, ezért nem változnak. Magától jött most is, mint az ősképek általában. Nem volt szükséges nézőpontot, hangnemet váltanom.

–  Miben más fényképekre írni, mint dallamokra? Ez milyen helyzet?

–  Ugyanolyan, csak nincs benne ritmus. Dinamikája van. Egyedül a képek sorrendje volt kérdéses, arról pedig ketten döntöttünk Vető Jánossal. Ő a fotós szemével nézte, én pedig a lehetséges „történetek” szempontjából.

–  Hogyan viszonyul ez a könyv a hetvennyolcas nagylemezhez?

–  Része az albumnak. A dalok vizuális kitágítása.

–  Ön szerint van létjogosultsága ma Désirének és Antoine-nak?

–  A könyv Antoine és Désiré hetvenes évekbeli életformájáról szól. Persze tovább is fejlődött a dolog annyiban, hogy szereplőket kellett választani, mivel fényképregényről beszélünk. Vető Jánossal mély egyetértésben két barátunk mellett döntöttünk akkor, Dixit és Zuzut választottuk. Különböző helyszínekre vittük el őket, amikor ezek a fényképek készültek a lemezborító hátára. Az ő életformájuk – és egy kicsit az enyém is azokban az években – tükröződik a helyszínekből és pillanathelyzetekből, amelyeket megörökítettünk. Bár ez egy 1970-es fényképregény, akkori életképekkel és szereplőkkel, de ami a régi kallódó alakokkal megesett, az nem egyszeri volt. Van valami örökérvényűség ebben. Két tengődő figura jár egy várost, és az történik velük, ami akkor és ott fontos. Ez adja talán a létjogosultsá-
gukat ma.

–  Dixi a Vadnai Bébi című könyvének is egyik kulcsfigurája. Milyen volt úgy írni a történetet, hogy Désirét Dixi alakította?

–  Inspiráló. Désiré nyilvánvalóan nem Dixi, inkább úgy mondanám, hogy Dixinek az egyik fele. Nem volt persze véletlen. Zuzut semmiképp sem választhattuk ki mint Désiré, és Dixi sem lehetett Antoine. Hol­ott egyáltalán nem volt olyan tanácstalan és ügyetlen az életben, mint Désiré. De volt egy, a világtól elrugaszkodott énje is, ami miatt nem illett közénk. Inkább csodálkozva nézte az embereket, mintsem partnerként.

–  Van kedvenc Antoine és Désiré dala?

–  Az egyik kedvencem a Désiré és az eső című, amelyben Désiré az esőben állva reméli, hogy az majd lemos róla mindent. A családját, múltját, szociális körülményeit, amit ráraktak. A hirtelen megjelenő Antoine pedig azt mondja, hogy: nem fog lemosni rólad semmit. Ez a nagyon egyszerű, még bohóctréfának sem nevezhető jelenet jól összefoglalja kettejük viszonyát.

–  Ez ugyanaz a remélt lemosódás, ami a Vadnai Bébi végén szerepel?

–  Lehetséges. Ott is az eső van, hasonló szerepben. Lemosó jellege van, az biztos. De a Vadnai Bébiben nagyon sok minden van az esőről, hogy mit okoz és mit jelent. Nem is tudnám megmondani igazán. Mindenesetre aki sokat tartózkodik utcán, szabad ég alatt, annak partnere az eső. Az eső, ami mintha az 1970-es évek jelképe lenne.

–  Weiss János azt írja kritikájában, hogy az önök kritikai attitűdje abból táplálkozott, hogy az Antoine és Désiré album a hivatalos diskurzusokból kilépett, és azt mutatta meg, mit tett a rendszer
a kisemberekkel. Ezzel egyetért?

–  Hogyne, ez feltétlenül hozzátartozik. Azt mutattuk meg, hogy az ilyen embereknek miként lehetséges abban a rendszerben élni. Szociális és politikai környezet is egy­aránt jelen van bennük.

–  Az idézett kritikus, Weiss János a könyvről szólva azt is írta, hogy talán épp amiatt esett vissza a rendszerváltás után a dalok minősége, mert felkészületlenek voltak.

–  Ez az ő véleménye. Antoine és Désiré, ha jól emlékszem, meg is szűntek utána, nem írtunk róluk többé. De azért a későbbi dalok között is nagyon sok fontos van, úgy hiszem. A rendszerváltás után is fel lehetett venni a kritikai hozzáállást, mint azt tudni lehet a történelmi tapasztalatokból. Annyi változott, hogy ezt nem Antoine és Désirével tettük meg. A kritikának egyébként is olyan természete van, hogy azt nem szükséges hajszolni. Azt nem keresi az ember, hanem magától adódik, és folyton előbukkan. Antoine és Désiré ennél azért elvontabb figurák, hiszen bohócok, így csak villámtréfa jellegű jelenetekben lehetett megeleveníteni őket.

–  Ha ennyire áthatja egy kor szelleme a szerzőt, nem nehéz kilépni belőle később?

–  Nagyon sok szerző van, akit átitatott korának szelleme, és ennek ellenére is tágabb értelemben tudta azt használni idővel. Stendhal, hogy csak egyet mondjak, például beleragadt a saját korába, és állan­dóan azt írta meg. Az volt a mondása, hogy a kormányzati rendszer hatással van a szerelmi szenvedélyekre. Ez nagyon jellemző volt a 19. század közepi szemléletre, és ő ezeken a szerelmeken keresztül írta meg korának jellegzetességeit. A mi ellenállásunk épp ezért alkalmazható volt a rendszerváltás után is.

–  Hogyan áll a készülő önéletrajzi regényével?

–  Nagyon nehéz volt, de azt mondhatom: belejöttem. Minden nap írom, és most már az irányokat is tudom. A műfaj önéletrajz, amelyben eleinte csak elveket lehet tudni, irányokat még nem. Az írás közben kiderült számomra, hogy nagyjából huszonnégy éves koromig fog tartani, mert utána már az életem érdektelenebb része következett, az úgynevezett munkával eltöltött idő, karrier stb. Ezt már nem az én dolgom megvizsgálni. De a világgal való megismerkedés mint téma, az életem akkori szereplőinek hatása mind fontos dolgok. Azért is kezdtem írni, hogy kiderítsem, milyen ember voltam. Szerencsés vagy szerencsétlen például. Ilyen kérdéseim voltak. Nagyon sok felfedezésem van közben magamról. Még előttem is rejtélyes némileg, mert nem tudom, hogy merre vezetnek a regénybeli szálak, és azt sem, hogyan fogom őket összesodorni. Ha minden jól megy, a jövő év elején megjelenhet.