A keleti emberek lelke

Sára Sándor egész alakos képein is mindig odafigyel az arcra (Fotó: Hegedüs Róbert)

A tavaly megnyitott Tér-Kép Galériában láthatók Sára Sándor, a Kossuth-nagydíjas rendező-operatőr Indiában készült fotói. Sára egy filmfesztiválra érkezett először Indiába, de saját bevallása szerint akkor Bombay (Mumbai) városában egyetlen filmet sem nézett meg, hanem az utcákat járta inkább a fényképezőgépével. Ugyanígy járt később, amikor A vád című, megdöbbentő erejű filmjét hívták meg Calcuttába. Itt már tudta, hogy mi vár rá, tehát a fotóapparát mellé egy kamerát is vitt magával. És csak azt sajnálta, hogy két keze révén egyszerre csak az egyik szerkezetet tudta működtetni. Calcuttában Sára a legmélyebb, legteljesebb Indiát találta meg, azt az Indiát, ahol az utca a szegényeké, és ahol teljes a nyilvánosság. Nem szólnak rá, ha fényképez, nem úgy, mint Brüsszelben a piacon, mikor ott próbálkozott ellőni néhány kockát. Csak talán a nők szemérmesebbek, ők tiltakoznak a fényképezőgép láttán, de sokszor itt is segít a metakommunikáció, és elkészülhet a fénykép.

Szembetűnő, hogy a fényképeken kiemelt szerepet kapnak az arcok, azokon keresztül pedig az indiai lélek. Ugyanis Sára a kamera másik végén a keleti embert szeretné megismerni annak teljes valójában. Azt az embert, akit szerinte elfogadni vagy éppen elutasítani lehet csak teljes mértékben. Sára Sándor az előbbiek, az elfogadók csapatát erősíti, ez nem is lehet kétséges a képek láttán. Elfogadó, együttérző a születési rendellenességgel bírókkal is, akik jól láthatóan maguk eszkábálják össze sajátságos gyógyászati segédeszközeiket.

Aztán lefényképezi az utcán, a porban alvókat, akik a falak mellett kuporognak, vagy éppen utas híján a riksájukban nyúlnak el. Lefényképezi az imádkozókat, a rituálisan tisztulni akarókat, és természetesen nem hagyja ki a piacok adta lehetőségeket sem, ahol a zöldségek és gyümölcsök elképesztő kavalkádjából európai szemmel jó, ha azonosítani tudunk egy-egy almát vagy sárgarépát. És persze hogy elmegy a tengerhez is, megmutatja nekünk a halászokat, akik ezer éve ugyanúgy húzzák, majd bütykös lábujjaikkal is feszítve foltozzák a hálójukat.

A tárlat gerincét mégis a portrék adják. Igaz, Sára az egész alakos fotóin is mindig odafigyel az arcra, de az a külön falon lévő tizennyolc portré láthatóan más minőség. Ennyi keleti arcon mutatkozik meg a gyorsan szaladó idő, a sors elfogadása, a díválí fényei és vidámsága, amit még a turbános szikhek is megtartanak. Egyébként a férfiak egy szerzetes kivételével mind szakállt viselnek, akárcsak a képek készítője a kezdetektől fogva. De vannak nők is, ott van az a fiatalasszony, aki hat gyermeket terelget maga körül. Még a húszas éveinek az elején jár, és a gyerekek közül a két kisebb teljesen mezítelen. Vagy láthatunk fotót egy idősebb nőről a piacon, akinek kis kerek tükrök díszítik a ruháját, és az orrában két hatalmas karikát visel. Most mi is találkozhatunk velük Sára Sándor révén. Még jó, hogy fotózott a fesztiválok maratoni filmnézése helyett.