A Kelet meséi és az Alföld

A kiskunhalasi születésű, Munkácsy-díjas Berki Viola életművéből, a főiskolai tanulmányrajzoktól kezdve egészen az utolsó munkákig kaphatunk áttekintést a Pesti Vigadó hatodik emeleti kiállítóterében május 20-ig. A terem két részre van osztva, mint ahogyan az 1932-es születésű és 2001-ben elhunyt Berki Viola, a Magyar Művészeti Akadémia posztumusz tagjának munkásságában is jól elkülöníthetők a sokszorosított és alkalmazott grafikai elemek a festészettől. A tehetős birtokos családból, a halasi Kötöny-pusztáról induló művész családjának rokona volt a sokszor itt vendégeskedő Thorma János is. Berki Viola következetesen festő szeretett volna lenni, azt a különleges világot megjeleníteni, amelyben felnőtt. Így került Pestre, a Képzőművészeti Gimnáziumba, és 1951-ben a Képzőre is, ahol aztán osztályidegen lett, majd egy év kertészkedéssel töltött kényszerű szünet után, 1958-ban kapta meg a diplomáját. És mindjárt bajba is került, mert kiemelkedő rajzi tudása (amit egy végtelenül finom, 1953-ban készült ceruza önarckép is jelez a kiállításon) mellett képtelen volt a kor kívánalmainak megfelelően festeni. Nem eresztették az otthoni történetek, a halasi tanyavilág és saját belső világa sem.

Ezért aztán Szentendrén, Korniss Dezső műtermében lelt menedékre, a város lírai konstruktivista munkákra ihlette. Innen már könnyebb engedni a csábításnak, és saját világot építeni. Olyat, ahol az antikvitás találkozik a csodás Kelettel, a Mediterráneum a mesével és a mágiával. Ahol ott van a magyarság története a hősökkel, és a Biblia a jellegzetes alakjaival. De ott vannak Kötöny-puszta emberei is, a betyárok és boszorkányok legendái meg a népművészet motívumkincse is. Mindez persze nem illett bele a hatvanas évek hivatalos művészeti fősodrába, Berki Viola tehát máshol találta meg a megélhetését. Ez pedig az illusztráció és a sokszorosított grafika lett, amiből egy teljesnek mondható képet kapunk. A kurátorok, N. Kovács Zita és Szakál Aurél jól válogattak a rézkarcok és tusrajzok, a kinyomtatott könyvborítók és illusztrációk között. Ez utóbbiakból először a képszerkesztő költő, Nagy László tett be egyet-egyet az ÉS-be, aztán jöttek a könyvkiadók, először a Móra, aztán a Helikon, a Corvina és az Európa is. És jött a Biblia, Arany, Gárdonyi, Petőfi, Kányádi és a Jane Austen-életmű, ahogy az a tárlóban is most megjelenik.

De születtek sziták és tusrajzok is a hetvenes években. Utóbbiak közül most több is itt van a falon, jellegzetesen magyaros és alföldi témákat is feldolgozva. A Munkácsy-díjat 1975-ben kapta meg Lázár György aláírásával az egykori osztályidegen, aki egy kis máriaremetei házat vett belőle. Aztán mindezek mellett ott van egy hatalmas festészeti anyag is, mert a festéssel nem hagyott fel egy pillanatra sem. Ott vannak a másik teremben a képek, amelyekkel akkoriban nem sokra ment a szakma, amelyekre rá lehetett húzni, hogy naívak, játékosan neoprimitívek. Csak hát nincs itt semmi sorozatgyártásos megélhetési ravaszkodás, mesterkélt naivitás, Berki Viola belső világának képei, rezzenései kerülnek fel a maguk gazdagságában a vásznakra. Itt vannak a mesék és a mítoszok, Bizánc és Babilon, a Biblia és az antikvitás, a hit és a szokások világa, az elmúlt és a jelen, a falu és a város, a remények és a félelmek. És irónia és humor is az egyre zsúfoltabb, minden részletében kidolgozott képeken. Ahol a valósághoz semmi közük a fáknak, hanem a figurákkal együtt a nagy egész, a kép építőelemei lesznek. Hogy aztán az életmű feltáruljon előttünk teljesen, itt vannak kerámiái és köztéri munkáinak, hat monumentális falának másolatai, fotói, vázlata is.