És akkor 128. – Bélyegek

Az én gyűjtői működésem a bélyegekkel indult. Hat évtizeddel ezelőtt még igen fontos szerepet töltött be az emberi érintkezésben a levelezés. Ehhez boríték meg bélyeg kellett. Sok volt ezekből, megjelenésük kezdetétől fogva elindult az összegyűjtésük. Mire én belenőttem ebbe, addigra már évszázados múltra tekinthetett vissza. A szüleimtől kaptam az első üres albumot, mellé egy zacskó, borítékokról levágott bélyeget. Megmutatták, hogyan kell leáztatni a papírról a kisebb-nagyobb, fogazott szélű postaképeket. Aztán miként kell ezeket rendszerezni, majd becsúsztatni az album celofáncsíkjai mögé. Néhány hónap elteltével már korosztályom bélyegszakértői közé tartozhattam, amihez hozzáfértem, azt elolvastam a bélyegekről, felszerelkeztem az évente megjelenő magyar bélyegkatalógus korábbi példányaival, ezeket lapozgatva ábrándozhattam leendő zsákmányaimról.

A gyűjtemény bővítését sokféle módon lehetett elérni. A legegyszerűbb, ha a hozzánk érkező levelekről leszedtem a bélyegeket. Azok az ismerőseink, akik gyakran írtak, tudták, hogy a borítékokra ráragasztott küldeménysegítőik nálam kötnek ki, így hát igyekeztek a postán valami különleges, szép bélyeggel bérmentesíteni a levéltovábbítást. Ekkorra már megtanultam, hogy nem elég hagyni megszáradni a nedves darabokat, hanem kartonlapok közé helyezve ki kell vasalnom őket. Így majdnem olyan minőségűek lettek, mint az akkori főbélyeggyűjtő cég, a Filatéliai Vállalattól kikerültek.

Idővel viszonylag gyakori vendége is lehettem boltjuknak. Ha Budapestre vonatoztam az anyámmal, néhány alkalom után már természetes volt, hogy az első üzlet, amit meglátogatunk, az a November 7. tér sarkán csillogó nagy bélyegbolt. Akkoriban nem értettem, hogy miért mondja azt anyám, hogy akkor most megyünk az Oktogonra, hát ide az van ide kiírva, hogy November 7. tér, mutattam a táblára. Anyám legyintett, nekem akkor is Oktogon. Igen elutasítóan viselkedett a Nagy Októberi Szocialista Forradalom emlékét hirdető tértáblával. A bélyegszaküzletben ott volt minden, ami a rajtam egyre inkább elhatalmasodó szenvedélyt szolgálta. Nagyítók, csipeszek, albumok, katalógusok, és persze irdatlan mennyiségben a bélyegek. Százas, kétszázas, ötszázas, ezres darabszámú csomagocskák és zacskók telis-tele bélyeggel. Ott sorakoztak a pultok mögötti polcokon a postatiszta, érintetlen sorozatok, épületek, autók, madarak, ragadozók, olimpiák, világbajnokságok, híres festmények, és persze a jelentős vagy az akkor éppen jelentősnek gondolt emberek arcképei. Ott nézett rám Marx, Engels, Lenin, de a legerősebben Valter Ulbricht, a Német Demokratikus Köztársaság legfőbb, kecskeszakállas kommunistája.

Néhány év elteltével a gondosan rendezett és mindenféle bélyegekkel, sorozatokkal teli albumokat lapozva, mindegyik darab megszerzésére pontosan emlékeztem. Büszke voltam arra a részteljességre, amit sikerült így bélyegek ügyében létrehozni. Akkor még nem tudtam, hogy mi mindenféle más tárgya lesz még a gyűjtőszenvedélyemnek. Mert aztán következtek az akkor éppen érdekesnek és fontosnak talált újabb és újabb gyűjtői tárgyak.