Művész páholy
Egész életemben egy arcot kerestem
Interjú Olasz Ferenc Balázs Béla-díjas fotográfussal, filmrendezővel, érdemes művésszel az MMA rendes tagjával
- Emlékszik-e arra, hogyan találkozott a múlandósággal, illetve azzal a belső késztetéssel, hogy meg kell, vagy meg szeretné őrizni azt, ami érték, de elveszhet, vagy biztosan el fog veszni?
- A mulandósággal minden ember már kisgyermek korában szembesül, akkor is, ha még nem tudja megfogalmazni, mi is az, amit átél.
A természet örök körforgása, az évszakok váltakozása – különösen, ami az őszt és a telet illeti – felszínre hozza ennek a fogalomnak elgondolkodtató mibenlétét. Falusi környezetben van is valami megkerülhetetlen törvényszerűsége, hiszen a közösség egy-egy tagjának halála mindenkit érint, a falusiak egyként megadják a végtisztességet az eltávozottnak.
Ahogy az ember felnő, kivesznek környezetéből a szeretett öregek, de néha fiatalok is. És egyre sokasodnak a barázdák szüleink arcán, öregszenek a porták, dőlnek a sírkeresztek.
Tanulmányaink is gyakran erősítik a veszendőség gondolatát, hiszen akárcsak a történelmi vagy irodalmi tárgyköröket tekintjük is, pusztulás, pusztítás és halál lengi be olvasmányainkat.
- Voltak-e, akik inspirálták, hogy fotográfián (majd filmen), és nagy területeket bejárva örökítse meg, amit nem akar veszni hagyni?
- Hogy életem és munkásságom ilyeténképp fog alakulni, nem teljesen az én választásom, de a döntés az enyém volt. Erre senki nem inspirált, nem is biztatott. Nem lehetett az én választásom, mert fokozatosan alakult ki bennem a vizualitás felé fordulás, később a fotózás iránti lelkesedés, valamit a filmkészítésre való hajlandóság, mondhatnám szenvedély.
Ezzel az úttal – úgy érzem, és egyre inkább kikristályosodik bennem a meggyőződés is – megbízott Valaki, aki gyermekkorom óra felkészített erre a pályára. Erre születtem, és igyekeztem a feladatnak legjobb tudásom szerint megfelelni.
Mielőtt négy középiskolai tanárként eltöltött sikeres tanév után elindultam a nagy ismeretlenbe, a Magyar Televízióba, első tekercseimen lévő képeimet egyedül az akkor Hévízen gyógykezelésen lévő Balla Demeter fotográfusnak mutattam meg, aki nagyon biztatott, hogy induljak el a fotós pályán. Már Budapesten éltem, amikor Gink Károly fotóművészhez is elvittem sokasodó, de jórészt még fekete-fehér fotóimat, aki nagyon fellelkesedett és úgyszintén támogatott a pályán maradásban.
A Televízióban először a Gyermekosztályon dolgoztam, eleinte – egyetemi végzettségem mellett – havi szerződéssel ügyelőnek alkalmaztak, majd – saját kérésemre – a dokumentumfilmes osztályra kerültem, ahol hónapokon át vonalakat kellett húzogatnom egy füzetbe. Kibírtam, nem adtam fel, és amikor üresedés volt a Képzőművészeti Osztályon, átkértem magam oda.
Ez 1972-ben történt, és előbb szerkesztőként tevékenykedtem, majd épp 30 éves koromban, 1973-ban elkészült első filmem, a Fejfák, amelynek hatalmas sikere áttörést hozott, elindított rendezői pályámon. Hogy eredeti kérdésére visszatérjek: a főiskolán és később is kedvenc korszakom a középkor volt, annak irodalmával, építészetével képzőművészetével örömmel foglalkoztam.
Úgy hozta a sors, hogy a Tv-nél is főként ebből a korszakból való emlékeket dolgoztam fel. A tudós pap, Ipolyi Arnold írásait olvasgatva pedig megerősítést adott utam kijelöléséhez e néhány mondata: "Őrizzük meg emlékeinket, gyűjtsük össze töredékeinket, nehogy végleg elvesszenek, s ezáltal üresebb legyen a múlt, szegényesebb a jelen, és kétesebb a jövő."
- Hogyan döntötte el, hogy mikor és hol készít képeket vagy filmet? Hogyan szerzett tudomást például arról, hogy Székelyföldön, Gelencén van egy csodálatos Szent Imre templom?
Volt szerencsém évtizedeken át járni Erdély és a Felvidék tájait, szinte minden szabadidőnket ezeknek az utaknak szenteltük. Tudvalevő, hogy e tájakon – épp az anyaországtól való elszigeteltség miatt – sokkal inkább megmaradtak eredeti formájukban néphagyományaink, beleértve a népzenét, a népi építészetet, de a vallásgyakorlást is.
Művészettörténeti felkészültségem, ismereteim segítettek abban, hogy eljussak olyan kevésbé látogatott helyekre is, melyeket a csak a „látványosságokra” kíváncsi emberek nem ismernek. Amennyit ezekből a régi freskókat is rejtegető gyönyörű templomokból lehetett – a „mennyiséget” a Magyar Televízió igényei szabták meg – filmen feldolgoztam. De nem mentem el a fennmaradó helyek mellett sem anélkül, hogy lehetőség szerint végig ne fényképezzem őket. Ezek könyveim lapjaira, illetve a kiállítótermek falára kerültek.
- Miről szól a Műcsarnok kiállításán látható másik filmje, A Lőcsei krónika?
- A film bepillantást enged – korabeli írások alapján – a lőcsei polgárok életébe, mindennapjaiba is, jórészt azonban a Szent Jakab-templommal, kiemelten az abban található faszobrokkal foglalkozik, korabeli idézetek és zeneművek hangjainak kísérete mellett.
- Rengeteg portrét és csoportos képeket is készített pályája során. Milyen kapcsolatokat alakított ki azokkal, akiket fényképezett? Hogyan fogadták, hogy fényképezi őket?
- Első tanári fizetésemből részletre vásároltam egy fényképezőgépet. A tavaszi szünet idejére hazautaztam Alsópáhokra a szüleimhez. Itt fényképeztem portréim legnagyobb részét. Érdekes, hogy az első tekercseken megörökített arcképeket mind a mai napig legjobb fotóim között tartom és tartják számon. Modelljeim falumbéli öregek voltak, illetve öregnek látszó, élettől megviselt fiatalabbak. Döbbenten tudtam meg például, hogy egyikük csak 46 esztendős volt, háta mögött egy világháborúval, annak kísértő emlékével és küzdelmes évtizedekkel.
Miután gyermekkoromban ott éltem a faluban, ismertek, és hagyták, hogy ott sertepertéljek körülöttük a gépemmel. Később aztán mindannyiukat megajándékoztam a róluk készült portrékkal, melyeket a Művelődési Ház egyik öltözőjében hívtam elő. Ott volt ugyanis olyan sötét, és a munkálatokhoz kéznél volt a víz is.
Éppen 40 esztendő kellett azután, hogy végre szülőfalumban is bemutathattam ezeket a portrékat, de azon a kiállításon sajnos már egyikük sem tudott részt venni. Később készültek portréim lesipuskás módon is, főleg Pápán és Budapesten, de ezek inkább már a szociofotó kategóriájába tartoznak kéregető és a Gerbeaud-cukrászdában süteményező öregasszonyokról, utcai árusokról és maszatos cigánygyerekekről. Ezek az Ecce homo első kötetében, illetve a munkásságomról az MMA Kiadó gondozásában készült Credo című albumban kaptak helyet.
- Az ön képei azonnal kapcsolatot teremtenek a szemlélővel, rögtön érzünk, értünk valamit, amit szavakkal nem biztos, hogy el tudnánk mondani. Szembeötlő az is, hogy gyakran különleges szögekből látjuk a szoborarcokat. Mi kell ahhoz, hogy ilyen kompozíciók szülessenek a fotókon és a filmszalagokon?
- Nehéz erre válaszolni. Az, hogy kiben mit indít el, vagy valakit hidegen hagy egy kép látványa, abszolút szubjektív. Racionálisan tekintve a dolgot, természetesen sok idő, amíg a megfelelő fény esik a témául választott „tárgyra”. Ez érdekes módon az esetek 90 százalékában megadatott, de voltak olyan helyek is, ahová többször is vissza kellett menni, hogy elkapjuk az ideális napállást. Gyakran kell még egy jó létra, és persze annak a látószögnek a megtalálása, amelyiknél a legszebb, legkifejezőbb az arc vagy akár egy kéz. Ehhez persze alaposan körbe kell járni a „témát”, mindegyiknél más és más.
- Mi kellett még ahhoz, hogy a képeken, szobrokon, sírokhoz, kopjafákon, épületrészleteken, ablakokon megjelenjen a csoda?
- Engedje meg, hogy erre a Dicsértessék című album második kiadásának feleségem, Klára által írt fülszövegéből idézzek:
„Kísérőül hív most minket Olasz Ferenc – negyven évnyi barangolásra, több százezer kilométer megtételére, melynek során összegyűjtötte a könyv anyagául szolgáló fotókat. Leülhetünk mellé egy-egy kereszt tövében, s figyeljük, mikor éri jó fény a pléh-korpuszt: a puha, súroló, amely alatt életre kel a bádog.
A fotós köszön: dicsértessék! A pléh-Krisztus látszólag közömbösen tűri, hogy körüljárja ismerkedve, keresve az ideális nézetet, a jó szöget. Eltűri azt is, hogy létrát támasszon törzséhez. Most egy magasságban a két fej, s lassan emelkedik a kéz. A durva ecsetvonások néhány percre megelevenednek, az elnagyolt szemek tekintete összekapcsolódik a lencse mögül figyelőével, s a kattintásra megszületik a csoda.
A celluloidon ott van valami, ami a bádogtesten nem látható. Ott van a Hit. A Szentség, amit csak az tehet láthatóvá, akinek lelke megindul ezen esendőség láttán. Aki a pléhre festett alakban ott látja azt az Istenfiút, aki szeretetből halt meg a keresztfán értem, érted, érte.”
- Ön többnyire fekete-fehér fotókat készített. Mikor és miért váltott át időnként színesre?
- Bármilyen furcsa, néha egy fekete-fehér kép sokkal plasztikusabban adja vissza a részleteket, mint a színes. A színest csak akkor használom, ha gazdagítja a látványt. Természetesnek tartottam, hogy a portrékat vagy a parasztházakat, a kőkereszteket és fejfákat fekete-fehérben készítettem. Ugyanakkor például a székelykapuk totáljait színesben, a részleteit a fafaragványok, erezetek plasztikusságának kiemelése végett inkább fekete-fehérben fotóztam.
- Számos gyönyörű kivitelű fotóalbuma közül a Fejfák című fotóalbuma jelent meg elsőként. Mi ragadta meg a református temető kopjafáiban?
Talán ha nem katolikus környezetben nőttem volna fel, akkor természetesnek vettem volna a távolabbi temetőkben számomra újdonságként megjelenő kopjafákat, református sírjeleket. A környék temetőiben alapvetően nincs, vagy alig van ilyen. Somogyban, a nagybajomi református temetőben láttam először kopjafát. Meglepett az a változatosság, amely a formájukat, méretüket, faragványaik sokszínűségét jellemezte.
Ma már tudom, hogy külön jelrendszere van a kopjafáknak, melynek ismeretében sokat megtudhatunk az alatta eltemetett ember neméről, koráról, családi állapotáról, gyermekei számáról, esetenként foglalkozásáról és egyebekről is.
Ettől kezdve szinte szenvedélyemmé vált a református temetők felkutatása, sírjeleik fotózása.
Komoly anyagot gyűjtöttem össze, és mivel erről a témáról készült első filmem is, a megnövekedett érdeklődésnek is köszönhetően 1975-ben a Helikon Kiadónál megjelenhetett első fotóalbumom, a Fejfák.
- Milyen kapcsolatban álltak Nagy Lászlóval, és hogyan született meg a kötet elején olvasható látomásos szenvedélyes költemény?
- Nagy László költészetének eszmélésemtől fogva nagy tisztelője voltam és vagyok. Valahogy egyre jobban érlelődött bennem a felismerés, hogy egy ilyen témához, a fejfákhoz az ő kemény, bátor látomásai illenének leginkább. Vele a Fejfák című filmem vetítésén találkoztam először személyesen. A készülő könyv képanyagát elvittem neki az Élet és Irodalom szerkesztőségébe. Nagyon rövid időn belül telefonált, hogy elkészült a vers.
- Később a Magyar Televízió számára készített filmeket templomokról, műemlékekről, műtárgyakról. Hogyan tudta elérni, hogy a filmjei képsorain, ugyanúgy, mint a fotóin mindig a háborítatlan nyugalmat érezze a néző?
- Általában ugyanazzal a stábbal dolgoztam, igyekezvén nyugodt körülmények között forgatni. Ennek fontos feltétele kellett legyen az, hogy minden a terveim szerint haladhasson. Tehát pontos forgatókönyv, beállások és minden technikai feltétel előre való biztosítása mellett tudjunk forgatni. Rengeteg rajzot, vázlatokat készítettem kameraállásokról. A háborítatlan nyugalom érzése nyilván azért járhatja át a nézőt, mert a tervszerű, lassú kameramozgással és az áttűnésekkel azt szerettem volna elérni, hogy a néző mintegy személyes élményként élje át az eléje táruló látványt. A vizuális élményt szinte mindig magam által választott zenékkel erősítettem.
- A Műcsarnokban november 6-án nyíló és január 18-ig látogatható kiállításának címe Canterbury Szent Anzelm Proslogion című művét idézve: Arcodat keresem. Látható-e a tárlaton olyan kép, amelynek a történetét szívesen elmondaná?
- A népi vallásosság tárgyi emlékeit bemutató filmsorozat forgatása során eljutottam Kisbágyonba, ahol emlékezetem a legszebb Pléhkrisztust őrizte. Döbbenetünkre a keresztfa üres volt. A szent test összehajtogatott kezekkel, arccal a kerítés falának támasztva feküdt, s kicsit távolabb a megásott sír. János bácsi, a templomszolga napok óta próbált erőt venni magán, szinte belebetegedett abba, ami ráméretett: el kell temetnie az Urat! Felém fordítottam a Corpust, s a rozsdás mellkas fölött gyönyörű arc nézett rám, soha nem láttam még ilyen szomorú Krisztust.
Alig mertem kimondani… elvihetném-e magammal? János bácsi könnyeit visszafojtva kérdezte: – Jó helye lesz-e? Búcsúzáskor még annyit mondott: – Elmondok egy imát magáért…
- Rengeteg bibliai képet látott és fotózott, filmezett katolikus templomokban. Ha egyszer valaki odafestené önt például egy Golgota-ábrázolásra, akkor azon a képen hol szeretne lenni?
- A Kereszt jobb oldalán, János mellett...
A kiállítás a Műcsarnokban (1146 Budapest, Dózsa György út 37.) 2025. november 7-től 2026. január 18-ig látható.
Az interjú a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával készült.
