És akkor 124. – A szerelmes sportlédi 1.

Különösen indult ez a história – idézte fel Varga Imre a nyolcvanas években történteket. A házamban egy nagy szobai pálma alatt aludtam, minden ajtó, minden ablak nyitva volt, mint ahogy mindenhol akkoriban. Mellettem megállt két ember, félálomban voltam, vagyis inkább teljes álomban, amiben azt hallom, hogy fölöttem valaki latinul beszél. Egy pillanatra azt hittem, hogy ott vagyok az utolsó fekhelyemen, temetnek. Aztán kinyitottam a szemem, kiderült, nem álmodtam, ott láttam Lékai László bíboros urat, aki áldásra kiterjesztett kézzel fölöttem mondta az imát. Felültem, félbeszakítottam, ő pedig nevetve leült az ágyam szélére. Azt mondta, hogy most jött Rómából, ahol jóváhagyták és támogatták, Magyarországon is legyen szobra Szent Erzsébetnek. A bíboros tehát ilyen furcsa módját választotta a szobormegrendelésnek. Mert ez a jelenet végül azzal zárult, hogy Lékai László azt mondta, szeretné, ha csinálnék neki egy Szent Erzsébet-szobrot.

Szép és nagy feladat volt, elég sokat gondolkoztam azon, hogyan is oldjam meg. A szentség nem kritériuma a magtalanságnak. Vagy fordítva, a magtalanság nem kritériuma a szentségnek. Mert a szentek közül jó néhányan voltak, akik sok gyereket szültek. A szerelem is például Szent Erzsébet fiatalságának legbelsőbb tulajdonsága volt. Nagyon szerette a férjét. Elkísérte, amikor az keresztes hadjáratra indult. Vagy eljött vele egészen Magyarországig. Lovon, Szent Erzsébet egy sportlédi volt, nagyon szeretett lovagolni. Gyerekeket szült természetesen a férjének Lajosnak, akivel már gyerekkorától együtt nevelkedett. Amikor Magyarországra jöttek, meg akarta mutatni neki az ő szülőföldjét.

Így hát a bíboros azt szerette volna, ha egy olyan szobrot csinálok, amelyik elmondja azt, hogy Erzsébet szerette a férjét, és elmondja azt is, hogy sportlédi volt, lovagolt. Mindezekből nyilvánvalóan adódott az én feladatom. Szent Erzsébetet megjeleníteni egy lovon, amelyik akkoriban a luxust jelentette, poroszka lovon. Utánajártam, ez egy különlegesen betanított lófajta volt, úgy járt, mint a teve. Puhán lépett. Egy oldalon, majdnem egyszerre emelte a lábait. Nagyon drága ló volt, mint ahogy ma egy sportautó nagyon drága a többihez képest.

Ausztriában volt dolgom ekkortájt más ügyekben is, elmentem ott egy nyeregmúzeumba. Megkerestem, hogy milyen a női nyereg, milyen lehetett az, amelyen Erzsébet lovagolt. Találtam is egyet, amelyiknek csak az volt számomra a problémája, hogy az a tuskó, amelyre a jobb lábát akasztotta a hölgy féloldalt ülve a nyeregben, az a hölgy csak úgy tudott leszállni róla, mert magas volt a tuskó, hogy a lábát felemelte, a szoknyáját ki kellett nyissa. Ez pedig az akkori, és a mindenkori női szemérem ellen való. Így tehát Lajosnak a helye nem lehetett azon az oldalon, hol Erzsébet leszáll. Hanem a túloldalon kellett megfogja a lovat, és hagyja, hogy Erzsébet a maga könnyű gimnasztikájával felemelje a lábát, és azon a másik oldalon szálljon le. Legfeljebb egy aprót segíthetett neki.

Ezzel tulajdonképpen megszabta önmagát a kompozíció. Jobb oldalon Lajos, tartja a lovat, amelyik egy jámbor jószág. Erzsébet, aki kiemeli a lábát, ezért kihajol egy kicsit az egyensúlya miatt a ló másik oldaláról, oda, ahol Lajos van. Ezáltal ők is közel kerülnek egymáshoz. Nem maradt más hátra, mint szépen megmintázni. Szépen egy Árpád-címeres lótakaróval, Erzsébettel, őt magát szépnek, mint amilyen volt, és az egész kettősnek az egymáshoz való viszonyát rögzítendő, valamiképpen az egymás iránt érzett nagyon biztos és nagyon szilárd kapcsolatot megmutatni. Azt az érzelmet, amelyik ezt a kapcsolatot rögzítette. Ezt akartam megcsinálni, és így is történt.

Aztán az elhelyezésével volt gondom, mert az Árpád-kori templom elé akartam tenni Sárospatakon. Kínálkozott is ott egy szép hely, de ott egy középkori mészégető gödör volt, amit nagyon szerettek volna feltárni, megőrizni, ezért tehát egy olyan posztamentumot csináltam, hogy szükség esetén a szobor sérelme nélkül le lehessen emelni erről a helyről.