És akkor 123. – Varga Imre

Gyerekkoromban apám sokat mesélt arról, hogy ő igen jó barátságban volt Varga Imrével. Tudod, mutogatta az újságokban gyakran megjelent szobrok képeit, ezt a barátom csinálta. Hegesztette, szúrta oda anyám, aki nem nézte jó szemmel apám bohém művész – igaz, nálunk sosem látott – barátját. Ilyenkor pontosan tudtam, hogy miért is nem látogat meg minket Varga Imre. Anyám hatalmas ellenszenvének szögesdrótján úgyis fennakadt volna.

Mire rendesebben utánakérdezhettem volna, hogy is volt az a híres hármas barátság Siófokon, apám, Karinthy Ferenc és Varga Imre között, a szüleim meghaltak. Ott maradt utánuk az a feszítő csend, ami ezekben az ügyekben évekre megbénított. Aztán valamikor jóval később, főiskolás koromban az Új Írásban olvastam egy nagy interjút Varga Imrével. Nádor Tamás készítette. A szobrász hosszan beszélt apámról, meg arról a közegről, amiben a közös gyerekkorukat töltötték Siófokon; érdekes, nem a nyarakat idézte, hanem a teleket, amikor is szánkón húzták át egymáshoz a könyveket. Igaz, télen akkoriban a gyerekek nem is csináltak nagyon mást, szánkóztak és olvastak. Azt is mondta a szobrász az interjúban, hogy az apámtól elsodorta az élet, keveset tud róla, úgy hallotta, hogy most főorvos valahol. Rosszul tetszik tudni, álltam meg az olvasásban, már nem az, halott.

Jóval később találkoztam az akkorra már óriási tekintélyt magáénak tudó Varga Imrével. Egy képzőművész társaság közepén állt, valami vicces történetet mesélt, mindenki nevetett, aztán bemutattak neki, megállt, villant a szeme, nagyon ismerős ez a név, engedte el a kezem és elfordult. Ez megütött, szomorú lettem. Ha szóba került később Varga Imre, mindenkinek elpanaszoltam az esetet. Néhány évvel ezelőtt Árpád-házi Szent Erzsébetről írtam. Sárospatakon van egy igen szép szoborkompozíció, Szent Erzsébet és férje állnak a kis tér közepén. Arra gondoltam, hogy azért mégis csak meg kéne beszélni az én nagy bánatomat Varga Imrével. Egy interjú erre jó alkalom lehet.

Telefonáltam. Valami elképesztő kedvességgel fogadta a hívásom, hát hogyne, szívem, amikor csak jó neked, jöhetsz. Meglepődtem. Amikor beléptem a házába, az idős szobrász odacsoszogott hozzám, megölelt, és azonnal elmondta, hogy nagyon sajnálja korábbi találkozásunkat, annyira meglepődött, hogy valójában zavarában volt velem olyan elutasító. Ugyan már, néztem vissza rá, az elmúlt. Leültünk. És Varga Imre olyan csodatörténeteket mesélt nekem az apámmal közös gyerekkorukról, a nagyszüleimről, különösen a nagymamám császármorzsájáról, hogy csak úgy szikráztak azok a mondatok.

Megbékéltünk. Megköszöntem a Teremtőnek, hogy rendet rakott bennünk. Varga Imrét nem sokkal találkozásunk után elvitte az idő.