És akkor 122. – Kis gépezet a nagy csavarban

Én szeretem magam meghintáztatni az időben. Mindenféle képeket és történeteket himbáltatok meg a szívemben, hol szépeket, hol csúnyákat, vidámakat és szomorúakat. Jó régen, hogy elejét vegyem mindenféle, az ezt a létformát elutasító megnyilvánulásnak, kitaláltam egy jól hangzó, azóta is gyakran előkapott mondatot: Én egy kis gépezet vagyok a nagy csavarban. Ez éppenséggel a kis csavaros közhely ellentettje. Hogy aztán ezzel mit is kezdek én, meg mit kezd ezzel a fordulatommal sok mindenki más, az valójában a lehető legunalmasabb történet lehet.

A voltból a leszbe lendülve sokszor egészen váratlan sorrendben ugranak a szemembe a történeteim. Ami előbb volt, azt megelőzheti a későbbi, össze is keveredhetnek, az úgynevezett időrendet teljesen szétrúgják, szétfeszítik, csak úgy forog a fejem az időmben, aztán egyszer csak összeáll minden történetem. Ezzel nyilván mindenki így lehet, csak hát rendesen belénk verték az időrend feltétel nélküli elismerését, ami azt jelenti, hogy ami később volt, az nem előzheti meg a korábbiakat, ami meg lesz, az aztán végképpen nem, annak a helye mindig a sor végén van.

Amikor például huszadszor szedem elő, és olvasom el újra Rejtő Jenő valamelyik regényét, már nem is a saját múltamban, hanem az apáméban találom magamat. Ő Siófokon nőtt fel. Amikor elkezdte az iskolát, és egy csomó másik gyerekkel – köztük a későbbi jeles szobrásszal, Varga Imrével is – megismerkedett, nem is sejtette, hogy rövid időn belül Rejtő Jenő társaságában találja magát. Lehet, nem is igazán izgatta volna ez, hiszen egy hétéves kisfiúnak már miért is kellene az járjon az eszében, hogy majd később gyerekei lesznek, és azok majd nagyon fogják szeretni azokat a könyveket, amiket ez a sokszor szomorú bácsi, aki azért néhányszor szétneveti a Balaton-parti éjszakákat a barátja, a Cini papájával, Karinthy Frigyessel.

Karinthyék a nyaraikat Siófokon töltötték. Rövid időn belül összejött a három egykorú fiú, Karinthy Ferenc, Varga Imre és az apám. Kóboroltak a forró siófoki utcákon, egyre messzebb merészkedtek a Balatonba, nagy versenyúszásokat rendeztek, és szertartásosan cserélgették egymás között a könyveket. Később erre azt lehetett mondani, hogy még nyáridőben, túl a fürdőnadrágos napszakaszokon, minden idejüket olvasással töltötték. Karl May, J. F. Cooper indiánkönyvei évekre megfogták a figyelmüket.

Ha visszaugrom az apám siófoki idejébe, ott találhatom magam Karinthyék asztalánál, Cini papája összenevet vendégükkel, Rejtő Jenővel, aki váratlanul apám felé fordul, kezébe nyom egy vékony könyvet, és azt mondja neki: Majd később kell ezt elolvasnod, vigyázz rá, mert ez a könyv még akkor is élni fog, amikor se te, se én már nem élünk. Apám csak néz, a kisgyerekek nemigen szédülnek bele így az időbe, aztán negyven év múlva megkapom tőle azt a gyűrött, sárgás borítólapú régi könyvet, aminek a címe, Csontbrigád.

Ez is egyfajta rend része. Az idők rendjéé.