És akkor 121. – Mopedek

Ki így, ki úgy szaladt neki a hazai valóságnak. Gyalog, biciklivel, vonattal, busszal, autóstoppal. Motorozni vagy éppen saját autózni igen keveseknek állt módjában. Elterjedt viszont egy viszonylag olcsó és elérhető eszköze kóborlásainknak, a kismotorozás. Hirtelen tele lett mopeddel az ország. Az 1950-es évek magyar Berva mopedjét – ezt Eger mellett, a Berva patak melletti gyárban készítették – kisöpörte az ipari központosítás. A szovjet birodalom járműgyártási szakosítása a kismotorok bázisait más országokba kényszerítette. Nekünk maradtak a buszok meg a Csepel teherautók. A másfél lóerős Bervát tehát elvették tőlünk. Azt meg végképp nem illett belekiabálni a szélbe, hogy magyar embereknek magyar mopedet. Így csúszott ki a kezeink közül ez a Heves megyei csodajármű.

Mi jött hát helyette? Alig győzték behordani ide azt a rengeteg szovjet mopedet, ami aztán demokratizálta a fiatalok közlekedését. Így robogott be hozzánk a későbbi Lettországban összerakott Riga, az ukrajnai Verhovina és a lengyel Komar. Az ezeknél jóval erősebb és drágább kelet-német robogók más kategóriába tartoztak, csak a jobbmódúak juthattak Simsonokhoz.

Nekem a megszokottnál eggyel több okom volt arra, hogy érdeklődésemet a mopedekre irányítsam. Nem szerezhettem ugyanis vezetői engedélyt sem úgynevezett nagy motorra, sem pedig autóra. Piros-zöld színtévesztő vagyok. Egy darabig ugyan próbálkoztam, de már az első orvosi vizsgálatokon kiderült, hogy a pöttyös könyvben egy fia betűt vagy számot nem látok. Maradt tehát az alkalmassági vizsgálat nélkül is elérhető, kismotorra szóló engedély megszerzése, amihez csak egy Kresz-vizsga kellett.

Megvettem első, saját közlekedési eszközöm, egy Riga mopedet. Természetesen részletre. Gyönyörű szerkezetnek láttam. Ott ragyogott a napfény a krómozott kormánycsövön, az első teleszkópokon, a kerekek küllőin és belső peremén. Biciklipedállal lehetett beindítani az ötven köbcentis motort. Az egyik kormányfogantyú elforgatásával kellett sebességet váltani, összesen kettő volt, a másik fogantyú volt a gázkar, fölötte a kézifékkel. A kontrafékezés éppen úgy, ahogy a bicikliknél, a pedál hátra taposásával történt. Hasonló szerkezetek voltak a későbbi mopedeim, a Verhovina és a leghosszabb ideig nálam szolgáló Komár.

Nagy-nagy szabadságot hoztak el ezek a gépek nekem. Csak gondoltam egyet, betekertem a motort, és mentem amerre az orrom látott. Székesfehérvárról Tatára, onnan Esztergomba például. Őrületes száguldásokra emlékszem. Már amennyire annak lehet mondani a hatvan kilométeres óránkénti sebességű lejtőzést Gánt és Majk között, az árnyékból fénybe kanyargásokat a Vértesben meg a Bakonyban, a hosszú egyeneseket a Kisalföldön.

Gyakran eszembe jutnak mostanában ezek a daliás idők, amikor a hosszú hajam csattogott a szélben, igen gyorsnak tűnően suhantak el mellettem az útjelző kövek, a szívemben meg valami nagy-nagy szabadság dobogott. Néha még mintha a Steppenwolf vad dala is ott dübörgött volna az útmenti fák között, és mintha szemből felém dohogott volna egy valószerűtlenül hosszú teleszkópos Harley-Davidsonnal Peter Fonda a Szelíd motorosokból.