És akkor 120. – Szívfarkas után

A kórterem előtt toporgó családomat meglehetősen felzaklatták a történtek. A feleségem telefonált Papp Lajos professzornak, aki azt mondta, hogy azonnal jön. Odaért. Szertartásosan öltözött be az intenzívre látogatók védőfelszerelésébe. Rémült orvosok szaladgáltak körülötte, ami érthető is, hiszen az ország legjobb szívgyógyásza érkezett meg számukra váratlanul. Kérem, én egy egyszerű látogató vagyok, mondta Papp Lajos a védősapkát hosszú hajára gumizva, ne is tessenek velem foglalkozni, én most csupán meglátogatom a barátomat. Odalépett az ágyamhoz, nem is köszönt, csak a szemével intett, aztán a csuklómon elkezdte számolni a pulzusom, és közben azt mondogatta, B.ssza meg, b.ssza meg.

Az ajtóból már vagy fél tucat orvos és nővér figyelte aggódva az ágyam körüli eseményeket. A professzor maga alá húzott egy széket, leült mellém. Palikám, ne aggódj, már nincs nagyon nagy baj. Holnap elviszlek Pécsre, hozzám, ha kell, megoperállak, aztán majd egy-két hétig jól elleszünk ott, sokat beszélgetünk, és majd szépen felgyógyulsz. A feleségeddel is megbeszéltem, holnap reggel jön a helikopter érted, és elvisz. Jó, bólintottam. Odalopakodott közben egy orvos, és valamit mondott a professzornak. Mint egy ijedt gyerek, olyan volt, Papp Lajos meg mindenfélét kérdezett tőle, az meg készségesen válaszolt, és sokféle papírt mutogatott neki. Aztán elment, sűrű csend maradt utána.

Az intenzív osztály orvosai szinte suttogva beszéltek hozzám ezek után, mindig ott lófrált körülöttem egyikük, a főorvos később udvarias szemrehányással kérdezte, hogy miért nem mondtam nekik, hogy a professzor a rokonom, nem az, válaszoltam, ő a barátom. Este még mindenki a másnapi helikoptereztetésemről beszélt, aztán éjszaka újra bekaptam egy infarktust, megismételték azt a szörnyű kémiai vérrögoldó mutatványt. Közben folyamatosan jelentettek Papp Lajosnak. Reggelre arra jutottak, inkább nem röptetnek Pécsre. Mentőautóval átvittek a kardiológiai intézetbe. Mindenhol úgy bántak velem, mint a hímes tojással. Akiről minden részletet jelentettek Pécsre.

Aztán persze meggyógyultam, gazdagabb lettem egy drótgyűrűvel a szívemben. Átvészeltem a szanatóriumi néhány hetet Sopronban a hivatásos szívbetegek között.

Azt mondták a doktorok, sportolni kéne valamit ezután, így hát nekiálltam biciklizni. Kitekertem magamból az előző évtizedek több millió cigarettájának és tízezer liter kávéjának minden piszkát. Az elmaradt pécsi helikopterezés után egy évvel körbebicikliztem a Balatont.

A születés és a halál közé beszorítva ott van az élet, ami maga a tárgyalás. Mindannak az elmesélése, ami fontos, meg annak is, ami nem az, ami csak úgy volt, megtörtént, és ami nélkül senki nem lehet. Én sem, ezért emlékszilánkjaimmal a volt és a lesz közé beszorítva folytatom a tárgyalást. Másképpen mondva, az életet.