És akkor 118. – Célfuvarok

Mielőtt 1975-ben beszipkáztak volna a Magyar Néphadsereg 4730-as alakulatának nagykanizsai kaszárnyájába, igen sokat kalandoztam az országban autóbusszal is. Nem volt sokkal drágább, mint a vonat, és persze olyan helyekre is elvitt, ahová a vasút nem. Ez itt kifejezetten nem busztörténet, meg nem is elsősorban a fővárosi közlekedési viszonyokat érinti. Világéletemben vidéki voltam. Ez nem dicsőség, sem nem szomorúság, nem is öröm. Tény. Így hát, amikor Budapesten akadt dolgom, nagy csodálkozással figyeltem a fővárosiakat, hát honnan tudják, hogy a sokféle számú kék busz meg sárga villamos honnan, hová megy. A trolibuszokkal kevésszer találkoztam, lehet, hogy azok útvonalait könnyebben meg tudtam volna jegyezni.

Kimaradtam az izgalmas villamosütközői mutatványokból, csak egyszer próbáltam meg elképzelni, milyen is lehet ott állva elcsilingelni az egyik megállóból a másikba. Éppen elég volt a kalauzokat elkerülni, ezt a műveletet is tujázásnak hívták. Aztán, amikor bevezették az ülőkalauzi rendszert, ott már szinte lehetetlen volt jegy nélkül előtte átnyomakodni a kocsi belsejébe.

Ha sikerült is ingyen elevickélni Budapesten az Engels térre, a központi buszpályaudvarra, ott már rendesen fizetni kellett az utazásért. Jegy nélkül nem engedtek fel a járműre. Minden vidéket megcélzó járat innen indult. Az igazán elegáns, art deco központi épületben hasonló érzés foghatta el az embert, mint az akkori ferihegyi repülőtéren. Elegáns büfé, szép újságospavilon, tiszta illemhelyek, kényelmes fotelek. Akárcsak az 1970-es évek elején szolgáló faros Ikarus buszokon. A talán leghíresebb típusa a márkának megbízhatóan duruzsolt az utasok alatt, puha ülései voltak, mindegyikhez járt egy kinyitható hamutartó, akkoriban szabadon lehetett dohányozni mindenhol. Ez persze mai szemmel igencsak helytelen, de akkor nem ma volt, hanem igencsak tegnap.

A néphadseregben sok mindennel lehetett viccelni, de az eltávozások, szabadságok időtartamával nem. Hiába voltam ütegírnok, és írtam százával az eltávozási dokumentumokat, ha én mentem valahová, rám éppen úgy érvényesek voltak a kötött mozgás szabályai, mint bárki másra. Ezt akkor is, ma is úgy nevezik, fegyelem. Amikor felöltöztem a kimenő ruhába, azzal a teljesen nylon inggel meg gumis nyakkendővel, a lábamra felhúztam a nylonzoknit, rá a műanyagtalpú cipőt, és fejembe csaptam a tányérsapkát, máris indulhattam a vasútállomásra. Ez volt az olcsóbb utazási forma. Igaz, jó messze volt az a kanizsai pályaudvar a laktanyától, ha valami különös ügylet után – jaffa és kávékészítés, és ezek forgalmazása a negyvenszemélyes hálóteremben – pénzhez jutottam, megcélozhattam a jóval közelebbi buszközpontot is, és a vonatnál sokkal gyorsabban, meg talán kényelmesebben is elérhettem az úticélom.

Aztán 1977-ben két év szolgálat után leszereltem. Nem volt kérdés, mivel megyek haza. Azt ordítottuk, hogy Ez a vonat most van indulóban, a belseje fel van virágozva, a belseje sárgára, leszerelő öreg bakák számára, mennek haza végleg szabadságra. Ez még akkor is így volt, ha valójában egy faros Ikarusszal jöttem el Nagykanizsáról.