És akkor 115. – Motorosparádé

Látom magamat három évesen az apám öreg, szürke Opel Olympiájának hátsó ülésén feszíteni; ráz, zörög és berreg az autó. A hosszú motortér csak egyszer-kétszer nyílt meg előttem, apám akkor vagy vizet öntött a gőzölgő hűtőtartályba, vagy a kurblit igyekezett cifra szavak kíséretében a helyébe tolni. A berlini olimpia tiszteletére létrehozott német autó sokáig szolgált nálunk. Ezzel vitte a székesfehérvári kórházba szülni az anyámat 1957 márciusának elején apám, az út szélén ötven méterenként álltak a rendőrök, attól tartván, hogy márciusban valóban újrakezdik a népek a forradalmat. MUK-frász volt. Két héttel később aztán hazahozták az újszülött öcsémet; ordított, az arca olyan színű volt, mint az anyám kabátgombjai. Bordó.

Amikorra megtanultam írni, ez három évvel később következett be, az apám egyre gyakrabban vitt magával a hivatalából adódó vasárnapi orvosi ügyeletek érdekesnek ígérkező sportrendezvényeire. Előírás volt az efféle óvatosság. Mármint az esetleges balesetek sérültjeinek gyors és szakszerű ellátása. Volt ott lóverseny, díjugratás, focimeccs, atlétikai viadalok, ám a számomra legemlékezetesebb egy faluszéli legelőn megrendezett motorosparádé volt.

Nagy – persze egy kisgyereknek mi az, ami nem nagy – fekete, csillogó krómalkatrészekkel elberregő Pannónia motorkerékpárokra ugrottak fel fiatalemberek és lányok, mentek körbe-körbe. Ahogy haladt előre az idő, úgy váltak egyre érdekesebbé a motorosok. Először csak egy vörös zászlót lobogtattak, ennek nyele a motorvezető térde és a benzintank közé volt beszorítva. Aztán fölült mögé egy lány, aki az első kör után a hátsó ülésre állt. Ekkor már az egyik kezében volt a zászló, a másikkal a fiatalember nyakába kapaszkodott. Később felszállt még egy, aztán még kettő leány, üdvözült mosolygással libegtek ott mind a hárman a fiúba kapaszkodva, hajladoztak, hajuk lobogott, akár csak a kezükbe szorított zászló.

Hiába lettek egyre többen a Pannóniákkal köröző motorosok, hiába tűntek egyre magabiztosabbaknak, megtörtént a baj. Az egyik lobogó Pannónia felborult, repültek az utasok, az egyik lányra ráesett a jármű. A lábszárát csúnyán megégette a forró kipufogó cső. A bemutató természetesen félbeszakadt, az összes motoros odafutott a sebesülthöz, és kézről-kézre adogatva villámgyorsan az orvosi sátorba hozták. A sarokban ülve figyelhettem, ahogy apám ellátta a sebet, és a bekötözött lábú leányt besegítette az addigra már odaálló mentőautóba.

Nem lesz itt semmi baj, intett utánuk apám, kicsit megégett a lába, ebcsont beforr. Fiatal még, persze az öregek nem is akrobatáskodnak így a motorokon. Nem feltétlenül a baleset miatt ragadt bele az emlékezetembe ez a történet.

Már indultunk haza az Opellel, elbámészkodtam, és a kezem az ajtó peremén felejtettem. Apám rácsapta. Kiabáltam, sírtam, nagyon fájt. Megijedtünk. Nem kellett volna, a hüvelykujjamról néhány nap múlva leesett a köröm, és nem nyúlkáltam többször az autó ajtaja alá.

Ha egy-egy nagy Pannóniát látok azóta, mindig eszembe jutnak a lobogó lányok, a megégett bőr szaga, és az időben aláhulló hüvelykujjköröm.