A híres magyar festő, akinek 2022 óta kisbolygó őrzi nevét

A felvidéki Szinyeújfalun (ma Chminianska Nová Ves, Szlovákia), régi középnemesi családban látta meg a napvilágot, apja Sáros vármegye alispánja, majd főispánja volt. Gimnáziumi tanulmányait Eperjesen, majd Nagyváradon végezte, itt kezdett festészetet tanulni Mezey Lajosnál. 1864-ben beiratkozott a müncheni Képzőművészeti Akadémiára, ahol Hermann Anschütz, majd Wagner Sándor volt a mestere. 1867-ben felvételt nyert Karl von Piloty osztályába, az ő tanácsára, valamint a barbizoniak és Courbet hatására kezdett a szabadban festeni, ahol a napfény, az atmoszféra változásainak rögzítésével kísérletezett.

Már korai műveiben feltűnt közvetlensége, művészetének egyéni hangja, koloritjának gazdagsága. Első nagyobb szabású műve (A Faun és Nimfa), mely a müncheni, a bécsi és a pesti közönség elé került, még a svájci Arnold Böcklin hatására utal. 1869-re jutott el a plein air ihlette egyéni formanyelvéhez, ennek első példái a Ruhaszárítás és A hinta című könnyed, vázlatszerű képek.

Témái többször visszatértek a mitológiához (Nőrabló faun, Bacchanália), de ezekkel egy időben festette a Lovasok és a Puszta gólyamadárral című, a természet ábrázolására törekvő képeit is, míg a család jernyei (ma Jarovnice, Szlovákia) birtokán portrékat készített. Első jelentősebb sikerét az Anya és gyermekei néven ismert képével aratta, melyet egy műkereskedő azonnal megvett, jelentős lírai műve a tájba komponált Szerelmespár is. 1869 novemberében megszakította tanulmányait és önállóan kezdett dolgozni, nem sokkal később haza kellett térnie, hogy beteg apja helyett a családi birtok ügyeit intézze.

1872-ben utazott vissza Münchenbe, és elkezdte festeni fő művét, a Majálist, mellyel 1873-ra készült el. A magyar plein air festészet remekét - meglepő módon - műteremben készítette, tárgya Manet és Monet motívumaira emlékeztet. Szinyei azonban tőlük függetlenül, a francia mesterek ismerete nélkül talált rá a réten piknikező társaság témájára, a képre háttal, hason fekve magát is ráfestette. Fő elemei a fény, a színek, az árnyékok, az ember együtt él a tájjal, a levegő mindent egységbe foglal. Szinyei - bár egyes művein a folthatások uralkodnak - egészében mégsem tekinthető impresszionistának, velük ellentétben ő nem mondott le az emberi tartalomról, alakjai érzelmeket fejeznek ki, felerősítve a természet keltette benyomásokat.

A Majálist teljes közöny fogadta, az elmarasztaló kritikák kedvét szegték. Ismét hazatért jernyei birtokára, megházasodott (hat gyermekük született, de csak kettő érte meg a felnőttkort), gazdálkodni kezdett, házat, műtermet építtetett, s csak ritkán festett. Ez idő alatt is készített néhány remekművet, ilyen a feleségéről, Probstner Zsófiáról festett Lilaruhás nő. 1882-ben Bécsbe ment, ahol megfestette a konvencionálisabb, naturalista Pacsirta című képét, melyet felesége portréjával és a Majálissal együtt Bécsben, majd Pesten is kiállított, de a kritika most is negatív volt.

1883-ban visszament Jernyére, ahol megfestette a magyar realista tájábrázolás egyik remekét, a Hóolvadást, majd tíz évig nem nyúlt ecsethez, kedélyállapota nyomottá vált. 1887-ben felesége elvált tőle, Szinyei Jernyén maradt. Politizálással és a birtok vezetésével foglalkozott, 1896-ban megválasztották a héthársi kerület országgyűlési képviselőjének.

Zemplényi Tivadar 1894-ben meglátogatta és az ő biztatására kezdett újra festeni és kiállítani. Több régi és új képével a Műcsarnok 1896-os millenniumi kiállításán hatalmas sikert aratott, végre a Majálist is elismerték, az állam megvásárolta. A fiatal festőgeneráció ujjongva fedezte fel Szinyeiben elődjét, aki a magyar művészeti élet egyik vezető alakja lett. 1905-től haláláig a Magyar Királyi Mintarajztanoda és Rajztanárképezde (a mai Magyar Képzőművészeti Egyetem elődje) igazgatója volt, 1907-ben részt vett a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre (MIÉNK) megalapításában.

Utolsó korszakában évente 5-6 tájképeket festett (Gesztenyefa, Őszi táj), de korai műveinek színvonalát többé nem érte el. Külföldön, 1900-ban a párizsi kiállításon a Hóolvadással ezüstérmet, 1901-ben Münchenben a Majálissal nagy aranyérmet nyert. 1911-ben a Római Nemzetközi Művészeti Világkiállításon 19 műve különteremben szerepelt, ő pedig nagydíjat kapott. Első önálló tárlatát 1905-ben a Nemzeti Szalonban rendezték meg: 89 munkáját mutatták be, köztük a külön erre az alkalomra készült Szurkos fenyő című képet. Második gyűjteményes kiállítása 96 alkotással az Ernst Múzeumban volt 1912-ben, érdemeit a Szent István Rend kiskeresztjével is elismerték. Még megélhette munkásságának legnagyobb kitüntetését, amikor 1914-ben a Szépművészeti Múzeum felállította a Szinyei Termet.

1918-ban festette meg utolsó képét Csend címmel, a következő év tavaszán betegsége miatt visszavonult Jernyére, ahol 1920. február 2-án elhunyt, sírja is ott található. Halála után negyven nappal a művésszel közeli kapcsolatban állók megalakították a Szinyei Merse Pál Társaságot, a két világháború közötti időszak egyik legjelentősebb művészeti egyesületét, azzal a szándékkal, hogy ápolják emlékét, s pártolják a fiatal tehetségeket. Nevét ma több utca, 1962 óta budapesti gimnázium is viseli. 2021-ben életmű-kiállítása nyílt Budapesten, a Magyar Nemzeti Galériában (MNG), az egykori jernyei családi kastélyban emlékkiállítása látható. Dédunokája, Szinyei Merse Anna művészettörténész több monográfiát jelentetett meg róla. 2022 óta kisbolygó őrzi nevét.