ÉS AKKOR 108. – Lujos

Kő Pál a barátom volt. Lehet persze legyinteni, hogy a nagy emberek sírján gyom és barátok teremnek, de a mi kapcsolatunkat ez nem érintheti, túl vagyunk magunkon. Ő már odaát, én meg itt. Integetünk egymásnak, meg még beszélgetünk is.

A jeles szobrász életéről igen sok írás jelent meg. Tele van vele az internet. Aki például kíváncsi arra, hogy a Pataki Lajosként született, később a Maczky Levente nevet viselő fiúból hogyan lett Kő Pál meg Lujos, az bőven összeszedheti a tudnivalókat erről. Engem taszítanak a lujosozó bennfenteskedések, ennél már csak az a rosszabb, amikor Kő Paliként emlegetik.

Melocco Miklós ismertetett össze vele a nyolcvanas évek elején. Furcsa volt egymás mellett látni őket, az arisztokratikus, nagyvilági, küllemével valamiféle értelmiségi formát mutató Meloccot és a tömzsi, harcsabajuszú, igen hangosan beszélő Kő Pált. A látszat azonban, mint általában mindig, ebben az esetben is csalt. Melocco nem volt arisztokrata, Kő Pál meg nem volt plebejus. Ugyanarról beszéltek szobraik, nyilván más és másféle formákkal, eszközökkel, nemzetről, hazáról, hitről, meg mindenféle ehhez hasonló örök emberi tételről. Hogy aztán ez bronzban, vagy Kő Pál esetében sokszor fába faragottan jelent meg, az mellékes.

Gyakran találkoztunk. A Képzőművészeti Főiskolán tanított, az Epreskertben volt a műterme. Látogatásaimkor a portások csak intettek, menjen, a mester már várja magát. A mester meg ott ült a rengeteg szerszámmal ékített műteremben, és ordított. Néha énekszóval fogadott. Semmi mesterkéltség és zavaró nem volt mindebben. Kő Pálnál őszintébb, tisztább lelkű, természetesebb embert keveset láttam. Előhúzott a fűrészek, vésők, kalapácsok közül egy szál kolbászt, valahonnan kenyeret, és rám kiabált, Palkókám, együnk, mert nagyon sovány vagy.

Amikor 1993-ban barátunk, Török Richárd, az óriási tehetségű fiatal szobrász meghalt, Kő Pál körbejárt mindenkit, akinél fénykép vagy film lehetett Török Richárdról. Addig nyüzsgött, míg egy hosszú, elsőrangú emlék-dokumentumfilmet készíttetett a Duna Televízióban. Ennél költőibb filmvéget ritkán látni: egy amatőr felvételen Török Richárd egyre távolabb korcsolyázik tőlünk, és lassan beolvad a parti fák közé. Az most mellékes, hogy mindebben azért Sára Sándor keze is jócskán benne volt.

Sütő András 2002-ben volt hetvenöt éves. Gyakran járt Budapestre. A Szabad Föld vezetői úgy döntöttek, hogy felköszöntik. Mi legyen az ajándék? – kérdezte Fábián Gyula főszerkesztő, valami ritkát és szépet kell kitalálnunk, nézett maga elé Gajdics Ottó. Azt mondtam, vásároljunk egy kisplasztikát Kő Páltól. Te ismered ? - csodálkozott Gajdics, menjünk, intettem, és gyorsan odaértünk az Epreskertbe.

A szobrászművész mindkettőnkkel ordított, Gajdicsot is megetette szalonnával, és megértő volt, amiért Fábián Gyula bácsi fiatalabb munkatársait küldte el ajándékot beszerezni.

Nagyon szép bronzmadarat kapott aztán tőlünk Sütő András.

Gajdics Ottó is kedvet kapott valami hasonlóra. Néhány hét múlva visszamentünk a műterembe, és ott újabb kolbászozás és kiabálás után – gondolhatni, milyen gyorsan összebarátkozott az ordító Kő Pál a szintén üvöltözve beszélő Gajdiccsal – megalkudtak egy Van Gogh szoborra. Munkatársam óriási örömmel szorította a kezében a kisplasztikát, epreskerti kirándulásunkat minden találkozásunkkor fölemlegeti.

Most meg itt állok, egyre inkább magamban, elmennek azok, akik fontosak voltak nekem. Nézem a sas-képeslapokat, olvasom a teleírt túloldalukat. Az egyikre azt is ráírta, következünk. Hát, ez így van, Lujos.