Miért kell védetté nyilvánítani az óceáni területek harminc százalékát?

Attenborough a film első részében azt mutatja meg gyönyörű képsorokon, amilyennek megismerte a természetfilmjei készítése során a tengerek, az óceánok mélyét. Igyekszik közel hozni az óceán élményét a nézőkhöz: víz alatti rétekről, hegyekről beszél, és arról, hogy milyen az érintetlen természet, amit a szárazföldön mi már sohasem láthatunk.

Megmutatja a nyílt tengermélye mellett a sekély partú tengerek világát is, amelyek tele vannak planktonokkal, olyan apró egysejtűekkel, amelyek rengeteg széndioxidot képesek elnyelni. Ezek az állatok számos halfajtának táplálékul szolgálnak.

Mint mondta, valaha,néhány száz évvel ezelőtt annyi hal volt ezekben az övezetekben, hogy a hajók alig tudtak közlekedni, de a túlhalászás azt eredményezi, hogy lecsökkent a halállomány.

A mélytengerek is pusztulnak mivel legálisan használhatnak bizonyos cégek kotróhajókat, amelyek szörnyű kárt tesznek a tengeri talajban, növényzetben, állatvilágban.

Olyan drámai képeken látjuk a pusztítást és a pusztulást, amiket nehéz végignézni anélkül, hogy az ember arra gondolna,inkább soha ne egyek több tonhalat vagy tenger gyümölcseit, csak ne tegyék ezt a tengerben élő állatokkal és növényekkel.

Pedig Attenborough többször is hangsúlyozza, hogy nem a halászat ellen van, hanem csak a maradandó pusztulást akarja megállítani.

De még iszonyúbb dolgokat is bemutat. Talán mások is emlékeznek arra az időszakra Magyarországon, amikor boldog-boldogtalan krill-olajat árult, és azt mondták róla, hogy minden betegségre jó. Nagyon sokan biztosan nem tudták, hogy egy olyan vörös rákfajtáról van szó, amely az antarktiszi ragadozók fő tápláléka. Miután már nagy testű állatokat nem találtak a tengerek és óceánok kifosztói, a vörös rákokat kezdték halászni. Hatalmas hajóikon azonnal fel is dolgozták őket haleledel, illetve háziállat eledel, meg persze krill-olaj lett belőlük, ami, mint tudjuk, mindenre jó.

Mikor már tényleg nem bírjuk tovább bámulni a pusztulás képeit, Attenborough vált, és elkezd arról beszélni, mennyire könnyen regenerálódik a tenger állat- és növényvilága azokon a helyeken, ahol leálltak a halászattal, mert már nem találtak semmit kopár, terméketlen földön és elpusztult élőlények maradványain kívül, ezért védetté nyilvánították. Az ilyen területeken lassan megindult az élet, újra nőttek moszatok, újra megjelentek a korallok, és a nyomukban más kisebb-nagyobb állatok.

Attenborough kifejtette, mekkora tartalékokat rejt az óceán, és hogy ha a tenger egy szakasza regenerálódik, akkor a körülötte levő vizekben is megindul a folyamat.

A dokumentumfilm harmadik harmadában arról van szó, hogy például Hawain egy szigetet védetté nyilvánítottak az őslakosok és a helyi halászok kezdeményezésére, és mára már sok minden rendeződött. Visszatértek a tenger jellegzetes madarai, a molik és a Laysan albatrosok, és a szigetre évente 14 millió madár érkezik, mert tudják, hogy itt védett környezetben lehetnek. Visszatértek a halak is.

Attenborough a legelhasználtabb, legtöbb pusztítást elszenvedett tengerek között említi a Földközi tengert, ahol szintén kisebb védett zónát alakítottak ki, és meg is lett a pozitív eredménye.

A filmben látottak alapján szinte mesébe illő az a határozat, amely megszületett: 2030-ig az összes tengerek 30 százalékát védetté kell tenniük az ENSZ okmányt aláíró országoknak, és ezzel egy döntően másik korszak kezdődik az ember és az óceán kapcsolatában. Attenborough addigra százkét éves lesz, és nagyon megérdemli, hogy még ezt is átélhesse egy küzdelmekben és alkotásban gazdag élet ajándékaként.

David Attenborough: Az óceán csodája - Ocean – 2025

Amerikai, angol, ausztrál, monacoi természetfilm – 95’

Rendezte:
Toby Nowlan
Keith Sholey
Colin Butfield

9/10