ÉS AKKOR 107. – Elveszett győzelem

Később életének szinte minden apróbb mozzanatával megismerkedhettem, rám bízta önéletírásának szerkesztését. Sőt, a könyvvel kapcsolatos mindenféle munkát. Tervezés, nyomdai előkészítés, szerződés a kiadóval. Ezzel nem volt különösebb gond, hiszen a szintén svájci illetőségű Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör embere, Szabó Péter képviselte a céget. Pénzezni nem nagyon kellett, megállapodásunk úgy szólt, hogy nekem honorárium helyett majd a könyvekből adnak két tucatot. Hogy aztán ezzel én mit kezdek, az majd az én dolgom. Már az első lépéseknél sejthető volt, ami aztán be is következett, a szép új könyvadagomat én gyorsan elajándékoztam.

Eléggé tartottam ettől a munkától. A magyar erotikus költészet megújítójának versei, legalábbis azok közül a kifejezetten szexuális irányultságúak majdnem megrémítettek. Azokban ugyanis a nagy újdonság az volt, hogy a férfi és női nemi szerveket és a közösülést azok hétköznapi, de mondhatjuk úgy is, hogy népi vagy még inkább trágár szinonimáival színesítette a szerző. Ettől aztán nem estem hanyatt, de néhány nagy, érzelmekkel és hatalmas honvággyal teli írása mélyen megindított.

Az önéletírás, amiből aztán naplóregény lett, már nyersen is magával ragadó, igen mély próza volt. Az 1949-ben Svájcba menekült fiatalember történetének minden, a hazájától elszakadást megrendítővé tévő részlete nagy-nagy pontossággal rajzolódott ki a lapokon. Major-Zala ráadásul az aláaknázott nyugati határon kúszott át a szabadságba.

A könyv legmegrendítőbb része, amiben az 1954-es berni német-magyar világbajnoki döntőről ír. Magyarországi jó barátja, az Aranycsapat tagja vitte be a meccsre. Nem is lehetne megrendítőbb helyzetet kitalálni, mint amikor a hazáját akkor végérvényesnek gondoltan elhagyó fiú eszeveszetten drukkol honfitársainak. Akik akár győznek, akár veszítenek, hazamennek, ő meg marad.

Pontos korrajz is ott volt a kéziratban, a Rákosi-korszak minden durvasága, a lesöpört padlások, a megalázott kovácsmester édesapa, a zalai szülőfalu, Kerkateskánd tönkretétele és persze a soha nem szűnő honvágy fojtogatása.

Aztán valahogy, nem is akárhogyan, helyrezökkent az élete. 1951-1957 között a fribourgi egyetemen és Párizsban tanult francia és német irodalom, továbbá gyógypedagógia szakon. Amikor én megismertem, egy nagy svájci gyógyszergyár magasrangú dolgozója volt, pontosabban onnan ment akkoriban nyugdíjba. Feleségül vett egy osztrák hölgyet, gyerekeik születtek és egyre teljesebben tudták élni az életüket Svájcban.

Hogy Major-Zala Lajos mennyire nem maradt egyedül, arra akkor döbbentem rá, amikor először jártam hévízi házában. Csodálkozva nézelődtem a gazdag, emeletes villában, szépen restaurált népi bútorok, festmények, elegáns étkészlet, intarziás, kárpitozott székek. Aztán, amikor a pincében berendezett elegáns házikocsmába kísért, csak úgy néztem a lépcső melletti falakra kirakott nagy fényképeket: Vas István, Illyés Gyula, Nagy László, Tersánszky Józsi Jenő, meg még ki tudja, ki mindenki mosolygott azokon Major-Zala Lajost átkarolva. A költő tehát itthon is helyretette magát, a fényképek a hatvanas-hetvenes években készültek, tehát úgy volt és lehetett részese a magyar irodalomnak Svácjból, hogy akármikor hazajöhetett. Volt mihez és kihez.

Az Elveszett győzelem. Focifejek. Lyukas laszti című Major-Zala-mű néhány hónap munka után kifuthatott a kezemből. A nyomdából több száz könyvvel megpakolt autóval mentem Hévízre. A szerző méltán volt büszke a kéttucatnyi korábbi kötet után a legújabbra, a kétezres évek elején az a fogadtatás, amivel a könyvbemutatókon találkozhatott, sikert jelzett.

Néhányszor ezeken a találkozókon én voltam a beszélgetőtárs. A közönség mindenhol szeretettel fogadta a szerzőt, aki azzal a szép zalai beszéddel csavarta körénk újra és újra a történeteit. Ilyenkor elfelejtette, hogy magát a magyar erotikus költészet megújítójának tartja. Szó sem volt erről, enélkül is sikert aratott.