ÉS AKKOR – 106. Richárd atya

Előjöttek a tévébemondók, a belőlük kinövesztett, az internet hullámain a köztudatba beúszó mindenféle emberek. Influenszerek, tartalomgyártók, véleményvezérek meg hasonlók. Nincs is ezzel semmi baj, az utóbbiak közül igazából senkit nem ismerek. Hogy ez aztán jó-e vagy sem, nem érdekel.

Felnőtt életem szinte minden pontján ismeretségbe kerültem, mert kerülhettem, ismert emberekkel. Nem törekedtem erre, egyszerűen olyan munkáim voltak, olyan körökbe sodort be, ha úgy tetszik a jó szerencsém, ahol csak úgy hemzsegtek a hírességek. Akikkel közülük jó viszonyba keveredtem, legalább annyira rühellték a saját hírességüket, mint amennyire én nem törődtem az őket övező rajongással. Ez megint csak nem érdem, most is úgy látom, hogy a lényeges, érdek nélküli kapcsolatokban az ismertségnek nem lehet igazán szerepe.

Főiskolás koromban, az 1970-es évek második felében még rengeteg képes újság adott tájékozódási pontokat és olvasnivalót az embereknek. Az egyik ilyen színes hetilap volt az Új Tükör.

Valamiféle szabadság vagy annak illúziója áradt a lapjairól. Itt jelent meg egyébként nyomtatásban először a nevem, valami, a katolikus egyházat piszkáló riporthoz szóltam hozzá. Egykori bencés gimnazistaként határozottan cáfoltam a sanda cikk manipulatív sugalmazásait. Nem nagyon tudtam, miként jelenhetett meg a fogalmazásom, utólag értesültem arról, hogy Fekete Sándor, az azóta is mélykommunistaként – történetem szerint igaztalanul – jellemzett főszerkesztő ragaszkodott a publikálásához.

Néhány nap elteltével levelet hozott a postás. Most visszagondolva erre, a mai emberek furcsállkodhatnak, mi az, hogy levél, mi az, hogy postás. Hát az, hogy akkoriban, talán szerencsénkre, nem bombázta szét még annyira az agyunkat az internet. Például azért, mert az amerikai hadseregben zajló kommunikációs kísérleteken kívül máshol nem is volt. A levelemen a Pannonhalmi Bencés Gimnázium igazgatójának pecsétje szerepelt feladóként. Korzenszky Richárd megköszönte az én Új Tükör-béli fogalmazásomat. Bátornak minősítette azt is, meg engem is, ezen csodálkoztam kicsit, hiszen amikor mérgemben nekimentem a katolikusokról hazudozó riportnak és riporternek, nem bátorság volt bennem, hanem felháborodott düh. Arra meg aztán főleg nem gondoltam, hogy ezért engem bárki megdicsér.

Az én ismertté válásom talán itt kezdődött. A már akkor híres, tudós bencés Richárd atya behúzott ebbe a sokak által irigyelt közegbe. Ahol kettőnk számára nem volt, nem is lehetett semmiféle sanda szándék, akár egymással, akár a világgal kapcsolatban. Fél évszázaddal az eset után, ha visszanézek az időben, felidézem azokat a helyzeteket, ahol együtt szerepeltem Korzenszky atyával, csodálkozom. Sokszor találkoztunk, minden alkalomra örömmel emlékezem. Akár interjúkészítő újságíróként, akár Szent Benedek csontereklyéjét hozzá kalauzoló segítőként, akár csak úgy, beugorván Tihanyba, a mindig szép Balatonra nyíló ablakában beszélgetve.

Legutóbb az Elmer István által elkészített Korzenszky-életinterjú bemutatóján találkoztunk. Később írtam a könyvről. Csupa jót, mert az írásban rögzített beszélgetés a maga természetességével, tisztaságával és a teremtés rendjének megfelelő szerkezetével jó volt. Amikor dedikáltattam a könyvet, több tucat rajongó után kerültem sorra. Richárd atya felnézett rám, mintha nem is évek teltek volna el utolsó találkozásunk óta, szevasz, Pali, mondta, hát neked meg mit írjak ide? Amit akarsz, válaszoltam.