És akkor 105. – Doberdói kápolnaavató

Én a kassai református püspökkel, Erdélyi Gézával járkáltam. Lekéstük a szállodai ebédet, pokoli éhesek voltunk. Néhány euró volt a zsebemben, a püspök úrnál semmi. Felderítettük a terepet. Találtunk egy olyan büfét, ahol a pénzem elég volt két szendvicsre és egy kis palack vízre. A mediterrán, milyen más parkocskában, leültünk egy padra, és megettük a szendvicseket. A püspök úr kinyílt. Úgy beszélgettünk, mintha gyerekkorunktól kezdve ismertük volna egymást. Vannak ilyen furcsa találkozások az életben.

A püspök tájékozottsága imponáló volt. Régen elfelejtett Jókai regényekből idézett bekezdéseket, de pontosan ismerte kortársunk, Duray Miklós munkásságát is. Meg még a jelenkori felvidéki irodalmat, Dobos Lászlóstul, Grendel Lajosostul, Kalligram Kiadóstul. Megbeszéltük azért egymás családi viszonyait is, hasonló álláspontra jutottunk az élet lényegét tekintve: a család az első. Lesétáltunk a kikötőbe, egyikünk sem értette igazából, hogy mire is jók azok a hatalmas jachtok, amiket ott láttunk.

A kápolnaavató napján már korán felautóztunk Visintinibe, az épület egy domboldalban, a katonatemetőben új fényében csillogott. Lassan összegyűlt a közönség. Jöttek ott ünneplő ruhás olasz öregemberek, öltönyös hivatalnokfélék, mi is a mi ünnepi ruháinkban helyet találtunk magunknak a kápolna oldalánál. Megindult a szívem, ahogy a bejárattól a szertartás helyszínéig első világháborús katonaruhát viselő olasz és magyar hagyományőrzők sorakoztak.

A mikrofonok mögött ott álltak az egyházi méltóságok: katolikus püspök, református püspök és evangélikus püspök.

Már éppen elkezdődött volna a ceremónia, amikor a temető melletti rétre nagy berregéssel leszállt egy helikopter. Mindenki nagy meglepetésére Sólyom László köztársasági elnök indult meg felénk a temetőbe. Izgatott kapkodás kezdődött. Az olaszok óriási telefonálásba kezdtek, a papok udvariasan húzták az időt, mert azt kérték tőlük, hogy addig várjanak a szertartással, amíg az olasz tartomány vezetői – sok mindenkit villámgyorsan össze kellett szedni – odaérnek.

Sólyom László megjelenése már csak azért is meglepő volt, mert ő nem a csíksomlyói búcsút, hanem Doberdót választotta pünkösdkor.

A köztársasági elnök nem beszélt sokat. Azt mondta, hogy a magyar katonák tudták, hogy aki itt elesik, sosem fog magyar földben nyugodni, és hogy a székesfehérvári és szegedi katonák ezért kezdtek bele a kápolnaépítésbe. Amikor odaért, hogy „elhoztunk egy darab Magyarországot ezeknek a halottaknak”, na, most ettől mindenki sírt. Az olaszok meg a szlovének is.

A rendkívül izgatott olasz vendéglátók az ünnepség után elvitték Sólyom Lászlót a Monte San Michele emlékhelyre, meg még a Fogliano Redikuglia falu százezer hősi halottat őrző temetőjébe, és a mellette nyugvó magyarok temetőjébe.

Nagy fekete – lehet, páncélozott – Mercedesekkel kígyózott a fekete autókonvoj a helyek között, Szunai Miklósnak –, az esemény végig háttérbe húzódó – legjelentősebb szereplőjének azt mondták, álljon be a sorba, mindig csak azt figyelje, mit csinál az előtte lévő. Ő sem számított ilyen villámgyors kanyarsorozatra a szűk olasz utakon. Mögötte ülve igazat adtam neki, én biztosan nem tudtam volna az autót úgy elkormányozni, mint ő.

Időközben a tartományi főemberek utasítására egy szép hegyi vendéglőben igen gazdag és előkelő fogadást raktak össze a váratlanul megérkezett magyar köztársasági elnök tiszteletére. Volt ott minden. A legfinomabb olasz sonkák, sajtok, gyümölcsök, borok, mosolyogva suhanó pincérek és felszabadult beszélgetések.

Hazafelé jövet eszembe jutottak a nagyapáim, azt mondtam magamnak, biztosan büszkék rám, hogy ott voltam a visintini temetőben, a magyar kápolna felszentelésén.