ÉS AKKOR 103. – Adok-kapok

Amikor 1999-ben átvettem a József Attila-díjat, szerencsére még nem volt Facebook, bár, ha ez most történt volna meg velem, akkor sem kürtöltem volna szét mind az összes, ezernyolcvanhárom ismerősöm között. Visszanézve igen különös előzményei voltak a kitüntetésemnek. Persze minden különlegesnek tűnik utólag.

Különösebben, sőt egyáltalán nem vágytam sohasem efféle elismerésre. Ha adni akarnak, adnak, ha nem, nem. Nyilván korábban is többször fürödhettem volna abban a néhány napnyi dicsfényben, amit a díjazottak körüli felhajtást hozott, de akkor sem, azóta sem érdekelt az efféle szereplés. Azt senki nem mondhatja magáról, így én sem, hogy szerény voltam, mint az ibolya, mindenesetre igyekeztem távol tartani magam a díjakért folyó birkózásoktól.

Akkoriban is úgy ment, mint azóta is, az íróknál szakmai szervezetek tehettek ajánlásokat. 1999-re nekem bőven megvoltak az írószövetségi és íróegyesületi fényképes igazolványaim. Jó néhány összejövetelen is részt vettem, néhány ilyen alkalom után azért rájöttem, hogy például egy írószövetségi taggyűlés, amikor több száz író hemzseg a pesti Vigadó nagytermében, ráadásul választmányi tagnak jelölnek, ott igen nehéz elviselni azt a sok órán át tartó fecsegést, ami az ilyen helyzetekkel együtt jár. Úgy döntöttem, nem leszek én ilyen gyűlésező író. Attól még fizettem azt a nem túl nagy tagdíjat, amit például az írószövetség kirótt a tagjaira. Időnként bementem a Bajza utcai székházba, már csak azért is, mert a másik szakmai szervezet, a Gyurkovics Tibor-féle Magyar Írók Egyesülete a Tokaji Írótábor kuratóriumába küldött. Négy évig tartott, a végén a szokottnál is nehezebben viseltem az írótábori megpróbáltatásokat.

A szocialista-szabaddemokrata kormány 1998-as bukása után ott vergődtem mindenféle munkát elvállalva a nagy magyar tolongásban. Csakhogy én nem tudtam, igaz, nem is akartam tolongani, így hát többek között a Torgyán József vezette agrárminisztérium sajtósaként dolgoztam. Pislogtam a világra, az úgynevezett művészvilágra is. Az íróegyesület, mint utóbb megtudtam, 1998-ban is jelölt a József Attila-díjra, ám akkor Lázár Ervin, egy azóta már elfelejtett taktikai okra hivatkozva megfúrt. Ennek lényegében még örültem is, annak meg főleg, hogy Lázár Ervin ezt olyan derűvel közölte velem, hogy együtt nevettünk a történeten. A következő évben előterjesztőim közül senki nem vétózott, erről persze semmit nem tudtam, igaz, nem is érdekelt. Januárban, egy késő estén Gyurkovics Tibor felhívott, és azt mondta a telefonba, hogy József Attila üdvözöl téged. Tanácstalan lehetett a csendem, mert megismételte még kétszer.

Így hát március 15-ig, a díjátadóig elég időm volt arra, hogy azon spekuláljak, mit is kezdjek vele. Nem volt egyszerű a helyzet, mert ott munkált bennem a bosszúság, hogy hát miért kell nekem a Torgyán-minisztériumban vitézkednem, hogy miért nem sikerült valami normálisabb munkához jutni. Meg miért hajtott el, igaz udvariasan, a kulturális államtitkár, amikor munkát kértem.

Aztán végül nem volt nehéz úgy döntenem, hogy felveszem az öltönyt, elmegyek az Iparművészeti Múzeumba, és mosolyogva veszem át a József Attila-díjat. Hámori József nyújtotta a miniszteri kezét, az érmét és az oklevelet Pomogáts Béla írószövetségi elnök nyomta a kezembe, közben odasúgta, viseld egészséggel, és még a pulpituson álló dekoratív Eszenyi Enikő is minden jót kívánt.