Pénzügyi fekete komédia Wes Anderson új filmje

Wes Anderson filmjei a világért sem Amerikában játszódnak, hanem inkább egy olyan vidéken, amely mintha tűrhetőbb gyarmati, esetleg valamilyen Dél- és Közép-Európa-szerű helyszín lenne. Egyértelműen egyik sem. Egyfajta álomország, ahol vagy szigorú protokoll van, és mindenki karót nyelt, vagy lőnek, és menekülni kell, vagy valami szépre-jóra áhítoznak szívek, és azért abból is lesz meglesz valami.

Zsa-Zsa Korda folyton kockáztat, átgázol másokon, de a saját biztonságát sem kíméli az üzleti haszon reményében. Rengeteg a pénze, de még annál is több az ellensége. Van kilenc fia, de egy merénylet után mégis egyetlen lányát, Liesl-t teszi meg örökösévé. A lányt, aki a végső fogadalom előtt álló apáca, kihozatja a zárdából, hogy ketten végrehajtsák végre a milliárdos nagy ívű, cipős dobozokba csomagolt üzleti tervét.

Liesl, aki hat év után találkozik az apjával, roppant módon kíváncsi,

hogy ki ölte meg az anyját, és mi a szerepe ebben Zsa-Zsának? Zsa-zsa Korda lelkében éppen csak felködlik, hogy ha ő valakit félrevezetett, és közvetve felbujtott egy gyilkosságra – a felesége megölésére –, akkor abban talán mégsem teljesen ártatlan.

A folyton imádkozó, rózsafüzért morzsoló Liesl figuráján és a túlvilági jeleneteken keresztül Anderson arról is beszél, hogy az istenhit hogyan tudja követni a kapitalista hullámvasutat és a nagykapitalista ember lelkivilágát. Mi a helyzet a hit erejével, a szeretettel, a megbocsátással?

Az apa-lánya pároshoz csatlakozik Bjorn (Michael Cera), az entomológus, vagyis rovarkutató és oktató. Bjorn rendes fickónak látszik, de aztán ő lesz az, akivel Anderson a tudományról és tudósokról alkotott kritikáját szemlélteti a néző számára a rendező.

Közben golyók és kézigránátok záporoznak, Zsa-Zsát többen is folyton meg akarják ölni, olykor meg is hal, de a túlvilágról többször is visszajut a való életbe. Annyira komolyan kell ezt venni, hogy a Mindenható Istent például Bill Murray alakítja a filmben.

Wes Anderson legújabb alkotásában, amelynek a forgatókönyvét is ő írta Roman Coppolával együtt, mindenfélét elmond és megmutat a kapitalizmusról, a mindenen átgázoló embertípusról, a működése következményeiről, amit sokszor ő maga sem tud kiszámítani, csak pár kézigránát vagy megfelelő kapcsolatok segítségével kimenteni magát belőle időnként.

Wes Andersonnak arra is van válasza, hogy szerinte végül is a kései kapitalizmus idején miért megy ez az elkeseredett harc, amelyet látva a kisember tehetetlennek, örök vesztesnek, kívülállónak érzi magát, és mi az, amit ezzel a versengéssel el lehet dönteni.

Ebben az örökös zűrzavarban a szereplők próbálnak biztos pontokat találni, kifelé valamiféle egységes és rendezett képet mutatni magukról, amit ők maguk el is hisznek, pedig semmi nem igaz és maradandó belőle, így hát közvetve a polgár is megkapja a magáét.

A rendező filmjeiben gyakran téma a bűn, a bűnhődés, a jó útra térés, a minden szabályt áthágó ösztönök világa, ám miközben Wes Anderson analizál, szerkezeteket, rendszereket, összefüggéseket mutat meg, gyarlóságokat tesz nevetségessé, a szív dolgaival, az egyszerű, mondhatni gyermeki vágyakkal szemben nagyon is megengedő, mintha a filmben is olykor a golyózáporból, a felrobbanó gránátok füstjéből átkeverednénk egy meseerdőbe.

A rendezőnek is van vágya arról, hogy a sok kakaskodás után mi hogyan lenne szép, jó és igaz, és mesésen békítő, de azért még vicces is. A történet végén ez is kiderül majd.

Wes Andreson elképesztő sztárparádét vonultat fel ebben a filmben is, ahogy például a Grand Budapest Hotelben is a világhírű színészek színe-java bolondozta végig a szállodai komédiát.

A föníciai sémában nem is annyira bolondoznak az olyan sztárok, mint Tom Hanks, Bill Murray, Riz Ahmed, Benedict Cumberbatch, Willem Dafoe vagy Scarlett Johanson, inkább – mondjuk ki – hülyét csinálnak magukból. Bizonyára szándékosan. Nincs egyetlen ép mondatuk a filmben, amire bólogatnánk, hogy ezért kellett pont őket bevonni, és nem is csinálnak semmi olyat, ami a védjegyük, és csak rájuk jellemző.

Scarlett Johansont, amikor legelőször megjelenik a filmben, olyan szögből veszi a kamera, ahonnan rosszabbul néz ki a fejformája, mint bárkié, akit élőben ismerünk. Előnytelen játszóruhában, lapos cipőben nem olyan, mint bárki közülünk, hanem még olyanabb.

A film festményszerű képi világa lenyűgöző, mint minden olyan rendező filmjéé, akik super 8-as vagy 16 mm-s kisfilmekkel kezdte a filmes pályafutását, és nem is tud ezekről leszokni, de nem is kell, mert így míves, igazán művészi, játékos és szellemes, hosszú boldog bámulásra alkalmas művek születnek.

A föníciai séma – 2025

Amerikai–német kalandfilm-szatíra – 101 perc

Rendezte: Wes Anderson

8/10