ÉS AKKOR 101. – Legenda

Ép emberek ezekről nemigen szoktak beszélni, mindenki számára természetes, hogy csak a jelen lehet – viszonylag – teljes, ami volt, az töredékes, ami meg lesz, az ködbe vész.

Amikor tehát visszanézünk a múltba, nem kell csodálkozni, ha csak néhány részére emlékezünk az egésznek, ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy ami volt, az összetört. Minden, ami volt, az egész része, ami volt, az nem törhet szét. Így tehát, amikor emlékező tehetségem már megkopóban, akárcsak mindenki más embernél, egy-egy történettel tudom csak megidézni a múltat.

Például azt, hogy miként lettem én a magyar sajtónak köszönhetően a derék testépítő ember, Arnold Schwarzenegger barátja. 1993-ban jelent meg a Schwarzenegger el volt utazva című dokumentum-eposzom. Ez egy szokatlan – legalábbis az akkori, de az előző és az eljövendő prózai művektől eltérő stíluseszközökkel összeállított leltár. Hogy mit érezhetett, mit láthatott bárki magyar fiatalember az 1970–80-as években Magyarországon. Ahhoz, hogy az irodalomban legalábbis, más legyek, mint a többi szerző, gátlástalanul provokáltam. Az olvasót, az úgynevezett szakmát meg úgy egyáltalán a világot. A cím is a maga esetlennek tűnő szófűzésével gondolkodásra késztethetett bárkit. Úgy tanultuk az iskolában, hogy a határozói igenév használata kerülendő. Azt már ott nem mondták el nekünk, hogy vannak esetek, például amikor állapothatározóként használjuk, senkinek semmi kifogása nem lehet ellene. Az el volt utazva igen pontosan ábrázolta azt az állapotot, amibe a szocializmus utolsó évtizedeinek eseményei beszorították a dokumentum-eposz főszereplőjét.

Mégis, hogy egy irodalmi kísérlet avantgárd szerzőjénél nagyobb figyelem irányuljon rám, ahhoz kellett a szélesebb nyilvánosság. Egy napilap. A Magyar Nemzetben lapigazgató Lovas Lajos, a remek tudományos fantasztikus novellákat és regényeket publikáló barátom elhatározta, hogy az irodalom kortárs vagy korábbi közismert szereplőiről gyárt egy cikksorozatot. Az írásokban valóságosnak tűnő, ám soha nem volt helyzeteket, eseményeket költött főszereplői köré. A nagyobb hitelesség kedvéért illusztrációkat is gyártott.

Így jelent meg rólam egy cikk, aminek az volt a címe, Schwarzenegger Vonyarcvashegyen. Ennek lényege, hogy a hetvenes évek végén az akkoriban már híres osztrák testépítő meglátogatta magyar barátját, Dippold Pált a vonyarcvashegyi body builder táborban. Együtt gyakorlatoztak, kikapcsolódásként a Dippold által fából dekorpírfűrészezett fűnyírókat tologattak a strandon. A mellékelt kép egy fotómontázs volt, az izompacsirta Schwarzenegger és a szintén hatalmas bicepszű Dippold Pál kézen fogva állnak a Balatonban. Lovas Lajos rámontírozta a fejemet egy Dél-Afrikában készült tengerparti képre.

Nagy vihar támadt. Napokig csörgött a telefon itthon, ismerőseim szemrehányóan mondták, hogy miért nem tudtak a múltamnak erről a részletéről. Meg hogy mennyire lefogytam Vonyarcvashegy óta. Sokan igen nehezen értették meg közülük, hogy itt egy igen tehetséges ember magas színvonalú, kitalált történetéről van szó. Jött hivatalos megkeresés is, az egyik budai kerület televíziójába hívtak, beszélnék-e már rengeteg nézőjüknek Arnold Schwarzeneggerről, mondtam, hogy a napilapban megjelent írásból semmi nem igaz. De akkor is menjek, mondták, azt hitték, tréfálkozom velük. Ott ültem a tévéstúdióban, a rendkívül érdeklődő riporter hölgy egyre erőteljesebben kérlelt, hogy tájékoztassam már őket meg a nézőiket, hogy hogy is volt ez a vonyarcvashegyi eset.

Valahogy kikecmeregtem ebből az egyre kínosabbá váló helyzetből, elég sokat és sok mindent beszéltem, aminek az égvilágon semmi köze nem volt sem Schwarzeneggerhez, sem pedig Vonyarcvashegyhez. Lovas Lajos meg boldogan figyelhette, hogy micsoda hullámokat vet a szatírája.