Kultúra

Rendíthetetlen Titánok

A Szent István Filharmónikusok életre keltik az isteni szikrát

A Szent István Filharmónikusok Gaudeamus sorozatuknak ötödik koncertjén május 4-én 18 órakor a Zeneakadémia Nagytermében Kelemen Barnabás és Kelemen Gáspár közreműködésével adják elő Beethoven két különleges tételét.

Rendíthetetlen Titánok
Kelemen Barnabás és Kelemen Gáspár
Fotó: SztIF

Elsőként a Prometheus-nyitányt hallhatják az érdeklődők, amely annak a Titánnak a történetét dolgozza fel, aki az isteni szikrát hozta el az emberiségnek. A balett szenvedélyes nyitánya mégsem csak a héroszról szól, hanem a tudás és művészet iránt fogékonnyá lett teremtményről, magáról az emberről.

A D-dúr hegedűversenyben egy másik arcát ismerhetjük meg a zeneszerzőnek: nem a vad szenvedély, hanem derű hatja át.

Az est zárásaként Johannes Brahms: I. szimfóniája hangzik el, amelyben szintén tetten érhető Beethoven öröksége.

Jelképes, hogy 1801-ben Beethoven, fiatal komponistaként Prométheusz, a görög mitológia egyik kulcsfigurájának történetét választotta témájául, annak a Titánnak a történetét, aki az isteni szikrát hozta el az emberiségnek. Mert Beethoven, akárcsak hőse, küzd, szenved átformál. A balett szenvedélyes nyitánya mégsem csak a héroszról szól, hanem a tudás és művészet iránt fogékonnyá lett teremtményekről, rólunk.

A D-dúr hegedűversenyben egy másik arcát ismerhetjük meg Beethovennek, nem a vad szenvedély, hanem derű hatja át. Az 1806-ban Franz Clementnek ajánlott concertója nem konvencionális mű, már az első ütemek szóló üstdob indulása meghökkentette a korabeli hallgatóságot az ütők puszta ritmikus indításával. Rondója virtuóz fordulatokban bővelkedik, ám ez mégsem válik öncélúvá a háromtételes műben. Játékos, éneklő hangvétele végig megmarad, tételeit a ritmusmotívumok ismételgetése fonja át.

Brahms első szimfóniájának tervét már 1854-ben papírra vetette, de csak negyven éves kora után, 1876-ban készült el vele. Mindvégig hatalmas súllyal nehezedett rá a nagy előd öröksége, a kilenc páratlan szimfónia. Bemutatója idején a korabeli kritikák máris „Beethoven tizedikjeként” emlegették. Indító motívuma, amely a fortissimo csúcspontról, robbanásszerű energiával nyit, nemcsak a tételt, de az egész kompozíciót meghatározza „sors-motívumként”. A súlyos nyitányt követően könnyedebb hangvételű, lírai tételek szólalnak meg, zárótétele a gyászos hangú bevezetéstől a diadalmasan ujjongó kódáig vezet.

Kapcsolódó írásaink