ÉS AKKOR 100. – Kettétört zsömle

A váltással, hogy is mondják ezt előkelően, az irányvonala, világképe és tartalma is jelentősen átalakult.

A szocialista országgyűlési képviselő, a szegedi Tiszatáj vezetője, Annus József kezéből került át hozzánk. Néhány munkatárs és kevés olvasó szakított ezért a Szabad Földdel, ám ez különösebb megrázkódtatást nem jelentett. Néhány hónap után Végh Alpár Sándor alkotói szabadságra ment, valami hasonlóra készült, mint korábbi, sikeres riportkönyve a gyalogosan végigjárt Magyarországról. A főszerkesztői székbe Fábián Gyula került, odajött Gajdics Ottó felelős szerkesztőnek, én meg maradtam helyettes.

Fábián Gyula legendának számított irodalmi, újságírói körökben. A nagyszalontai születésére igen büszke Gyula bácsi soha nem akarta alább adni, mint a város másik szülötte, Arany János. A paraszti, népi írókhoz sorolta magát. Érdemes utánakeresni, remekbe szabott árvízi novelláinak, komoly szociográfiáinak. A derűs, villámeszű ember mögött impozáns pálya állt. Rádiós újságíróként 1956-ban ott volt Nagy Imre mellett a parlamentben a Szabad Kossuth Rádió szerkesztőjeként. A megtorlás mégis elkerülte. Soha nem ment a szomszédba valami csalafinta trükkért. Később bemozogta magát az irodalomba, az Új Írást szerkesztette.

Valamikor a hatvanas években az Írószövetség írói minőségében megbízta egy delegáció vezetésével Moszkvába. Végül oda egyedül érkezett meg, és egy-két napig a szovjet íróelvtársakkal értelmezték a szocialista irodalom mibenlétét. Ez igen sok vodkát jelentett. Hiába volt Fábián Gyula moszkvai szállodai folyosóján is egy termetes női felügyelő, meg hiába voltak hivatalos elvtársi kísérői, Fábián Gyula néhány nap után megszökött. Leningrádba vonatozott, és a korábbi vodkázások alkalmával megismert emberrel hetekig bóklászott Oroszországban. Azt mondta, hogy életében nem látott annyi vodkát, mint amit ott meg kellett innia. A szovjet írók kézről kézre adták, itthon meg már nagy erőket mozgósítottak megtalálására. Amikor előkerült, írt valami beszámolót, mi szerint a szovjet–magyar írókapcsolatok a lehető legerőteljesebben sínre kerültek, nem tervezett programjainak megbeszélései nyomán.

A nálam jóval idősebb Fábián Gyulával a talán legemlékezetesebb közös kalandunk a 2002-es parlamenti választások előtt volt. Valamiféle nemzeti egységmozgalmi utómozgás gyanánt a kampányban néhány helyre meghívtak kettőnket. Az év leghidegebb napján, egy februárin, Battonyára mentünk előadást tartani a kultúrházba, Hanó Miklós képviselőjelöltet támogatandó. Valahogy lekéstük az ebédünket Budapesten, aztán meg a reméltnél jóval lassabban haladtunk az autóval, arra számítottunk, hogy az ilyen rendezvényeken csak adnak valami szendvicset, meg inni is. Hát, Battonyán abban a péntek esti kultúrházban sok ember volt, és nem kevés, hanem semmi enni- meg innivaló. Már remegő térdekkel szónokoltunk, és amikor Hanó Miklós megköszönte fáradozásunkat, még akkor is reméltük, hogy a civilben hentes képviselőjelölt csak előhúz nekünk kolbászt meg kenyeret. Nem.

A hazaút első száz kilométere lidércnyomás volt. Sehol egy élelmet is árusító bolt. Hát miért is lett volna pénteken, késő este? Fábián Gyula előkotort az aktatáskájából egy alufóliába csomagol parizeres szendvicset, kettétörte, és átadta a felét nekem. Most jutott eszembe, csak lesz már itt valami – intett ki a sötétbe.

Aztán egyszer csak ott világított az út mellett egy nagy benzinkút büfével, csomó kekszet meg csokoládét vásároltam, és a hátralévő úton boldogan eszegettünk. Gyula bácsi időnként a műszerfalra sandított, tíz perccel ezelőtt még csak -18 fok volt, állapította meg, most meg már -24. És hazaértünk.