ÉS AKKOR 99. – Szabad Föld

Nekem erre nemigen volt szükségem, sem mondásokra, sem azok magyarázatára. Csak úgy voltam. Ha Edit Piaf lennék, most énekelhetnék, nem bántam meg semmit. Amit meg igen, azt beborította az idő homokja. Előbb-utóbb úgyis rájövünk, jól elvagyunk ebben a sivatagban. A szél ott fúj, ahol akar.

Hol itt voltam, hol ott. A Lyukasóra szerkesztőségében és a szomszédos agrárminisztériumban. Utóbbi helyen gyakran eszembe jutott, hogy mit is keresek én itt. Akkor nem tudtam a választ. Utólag igen, valamiféle mezőgazdasági előélet kellett ahhoz, hogy meginvitáljanak a Szabad Föld egyik vezető tisztségére. Lovas Lajos, a Magyar Nemzet kiadói cégének igazgatója engem akart főszerkesztőnek, Borókai Gábor kormányszóvivő pedig Végh Alpár Sándort. Megalkudtak, én lettem a helyettes. De kik is voltak ennek a történetdarabnak a szereplői?

Az Új Magyarország 1995-ös bezuhanásának idején igen nehéz volt oda kultúrához értő újságírót találni. Egészen különös helyzetekben találtuk magunkat. Előfordult, hogy egy jó nevű költő egy napig volt az Új Magyarország kultúrrovatának a vezetője. Egy másik mindezt fél nap, egy műszak alatt teljesítette. Amúgy igazuk lehetett, ha nem szeretem volna meg időközben az újságszerkesztést, lehet, én is menekültem volna az efféle munkahelyekről. A történelemben azonban, ebben a magántörténelemben sincs feltételes mód.

A napilap vergődésének utolsó időszakában felbukkant a folyosón egy borzas fiatalember, a Magyar Szemle szerkesztője, Lovas Lajos. Valami novellát mutatott nekem, miután elolvastam és megbeszéltük, amit kellett, megkérdeztem tőle, lenne-e kedve az Új Magyarország kultúrrovatát megszervezni és vezetni. Bólintott. És akkor jött néhány olyan hónap, amiről minden szerkesztő álmodik. Lovas Lajos odahozta barátját, Tallai Gábort és kezdetét vette a magyar napilaptörténet egyik legérdekesebb kultúrrovat-fejezete. A két fiatalember okosan, értékközpontúan és villámgyorsan gyártotta a cikkeket. Jöttek a míves riportok, interjúk, glosszák és recenziók. A szerzőkből derű és magabiztosság áradt. Amikor Kő András főszerkesztőt a laptulajdonos menesztette, én meg ezért le-, de inkább felmondtam, a két fiú éppen Németországban volt. Hazafelé jövet bejöttek hozzám Zsámbékra, ültünk a kertben, és akkor is nevettünk. Ez a Lovas Lajos volt tehát jó öt évvel később az én Szabad Föld-es patrónusom.

A másik szereplője ennek a történetnek Borókai Gábor volt. Soha nem állt érdekemben dicsérgetni ezt a fiatalembert, most meg már aztán végképp nem. Akkor is sokszor elmondtam, megismétlem, nála jobb újságírót nem ismertem. Rendkívül olvasott ember, pontos, mindig, még a legidétlenebb viszonyok közepette is derűs. Egyszer, amikor kikapcsolták az áramot a szerkesztőségben, meggyújtotta az öngyújtóját, a feje fölé emelte, és valami érzelmes slágert énekelt. Ő volt abban az időben a belpolitikai rovat vezetője. Borókai a régi kollégáját, a korábban szintén sportújságíró Végh Alpár Sándort gondolta a Szabad Föld főszerkesztőjének.

A leendő főnök nagyon határozottan kezdett bele az előmunkálatokba. Többször hívott találkozóra. Egy nagy rajzmappával járkált, benne a Szabad Föld újraterveztetett oldalai. Egyszer egy előkelő étteremben külön asztalt kért a mappának, és a többi vendéget is megörvendeztetve tartott nekem előadást a terveiről.

Amikor végre elfoglaltuk helyünket a Kilián Laktanyába költöztetett Szabad Föld szerkesztőségében, nagy lendülettel fogtunk munkához. Én örültem, hogy megszabadultam az agrárminisztériumból, Végh Alpár meg nagy tettvággyal vette kezébe a hetilap irányítását.