Gyermekrablás a vidéki Angliában

Akadnak szép számmal olyan nézők, akik nem csak a drámai jellege és mélységei miatt kedvelik az Agatha Christie nyomvonalán haladó krimiket, hanem azért is, mert gyönyörű utcákban, házakban, konyhákban, nappalikban, pompás kertekben, erdőkben és tisztásokon játszódik a történet, és nem az erőszak meg a pusztítás benne a főszereplő, hanem az ember és az emberi kapcsolatok világa.

Az elrabolt lány című sorozat nem másolja szolgaian a vidéki Angliában játszódó nyomozós történeteket, itt egy kicsit más közegben, felsőközéposztály élettereiben gyönyörködhetünk.

A Blix család egy nem is olyan nagyon kis villában él amelynek a stílusa egyszerre modern, funkcionális, és megidézi terméskő falaival, kanyargólépcsőivel korábbi korok építészetét is. Rózsabokrok, fű és más zöldek egészítik ki a látványt, hátul vadregényes kertre vagy talán parkra néz minden ablak, és mindig eszünkbe jut, amikor a ház utcafrontját látjuk, hogy aki itt él, boldog lehet, és bizonyára olyan gondtalan, amilyenek mi csak szeretnénk lenni.

De persze Elisa (Denise Gough), aki utaskísérő, és Fred (Jim Sturgess), aki ügyvéd egyáltalán nem olyan boldogok, mióta a kilencéves Lulut (Beatrice Campbell) az egyik osztálytársa, Josephine (Robin Bettridge) anyukája, Rebecca (Holliday Grainger) elrabolta.

Elisa délután elment a drága magániskolába Luluért, ott találkozott az osztálytárssal és a nagyon szimpatikus anyukájával, akik végül is elkérték a kislányt egy kis pizsamapartira. Csakhogy Lulut másnap sem vitték haza, sőt kiderült, hogy nem is lakik senki abban a házban, amit Elisa az otthonuknak hitt.

Lassan bontakozik ki a történet, miután a rendőrséghez fordulnak. A rendőrségi módszerek eleinte inkább zavart keltenek, de érdemi eredményt nem tudnak felmutatni. Csakhogy szagot fog egy nem mindennapian kíváncsi és eltökélt, úgyszólván levakarhatatlan újságírólány, Selma Desai(Ambika Mod) is. Ő aztán lendületet visz a nyomozásba, annyira, hogy az már mindenkinek kellemetlen.

De a szőnyeg alá söpört igazság többnyire ilyen. Különben miért is titkolnák. Nem csak Fred gusztustalan titka derül ki, és egy másik, jóval kellemetlenebb rejtegetnivalója is, hanem az is, amiről Elisa nem szeretne beszélni. És nem csak arról, hogy ő egy kommunában nőtt fel, ahonnan 16 évesen elmenekült, vagy hogy szexuálisa zaklatta az apja… Képbe kerül Elisa régi szeretője Marcus (Xavier Samuel) is, aki kisebbik fiának az apja, és éppen börtönbüntetését tölti. Szép lassan megtudjuk, miért.

Közben a megkapó manchesteri külváros mellé egy Toulouse környéki hegyi villa látványával is megajándékozzák a nézőket az alkotók. Éppolyan ódon, de mégis vidám, csupa napsütés ez a nagy ház, kissé kopott spalettáival, rejtelmes kapuival, zegzugaival, a falakat övező fákkal, bokrokkal, patakkal, a környékbeli erdővel, amilyen házak, kertek, patakok, erdők a gyerekkorunk emlékeiben élnek. Egy ilyen villában őrzi Rebecca Lulut, aki szabadon játszhat Josephine-nel, és nem bántja senki, csakhogy a rendőrség is felébred egyszer, és körözni kezdik Rebeccát, akinek nem is biztos, hogy ez az igazi neve.

Az öt részen át folyamatosan lesz egyre izgalmasabb a történet, és az ötödik rész közepén még teljesen új dolgok derülnek ki, és úgy érezzük, nem tartunk sehol a lehetséges fináléhoz vezető úton, és nem tudjuk, hogy fogják itt húsz perc alatt elvarrni mind a szálakat.

Pedig elvarrják, és nagyon finoman kiemelik, hogy nem az volt a céljuk ezzel a történettel, hogy kegyetlenkedjenek, és szórakoztatás címén meggyötörjék a nézőt, hanem, hogy arról beszéljenek, hogy az irigylésre méltónak gondolt emberek is lehetnek boldogtalanok, lehetnek iszonyú történeteik, és még ha igyekszik is valaki, lehet, hogy nem minden pillanatban tudja megvédeni a gyerekét másoktól vagy akár a saját múltjától, vagy a tettei következményeitől .

A film végére ítélet születik, de nem csak jogi értelemben, hanem sors szinten is. Van, amiért tényleges büntetés jár, és van olyasmi is, ami a történet mesélői szerint be van fedve, el van felejtve.

Elisát, bár gyerekkorától sok nyomorúságon ment keresztül, irigyelhetjük a két férfi miatt, akik mindketten mellette állnak, akkor is, ha még ellenük is vétett. Úgy tűnik, az ereje és következetessége teszi méltóvá minderre, meg persze a természetes szépsége.

Az elrabolt lány című minisorozatban az is érdekes, ahogy hétköznapian vonzó, nem teljesen szabályos és vásznon vagy képernyőn nem megszokott külsejű embereket mutat be, talán csak a Rebeccát alakító Holliday Grainger a kivétel, aki a fiatal Michelle Pfeiferre hasonlít.

A ruhaviselet is nagyon izgalmas, mert egységes és nagyon átgondolt. A manapság egyre népszerűbb old money öltözködési stílust képviseli a szereplők ruházata, ami nem csak jó minőségű és többnyire egyszínű, finom árnyalatú vagy egyszerű mintázatú anyagokat, decens, precíz szabásvonalakat jelent, hanem azt is, ahogyan viselik ezeket a ruhákat, nagyon megigazgatva, nagyon a helyére húzkodva minden gombot, gomblyukat, masnit, ékszert, bármilyen kiegészítőt nagyon pontosan kidekázva, és azt is, hogy mit mivel. Nagyon kihúzott testtartással, ugyanakkor nagyon természetesen viselik mindezt a színészek, szembeötlő, jellegzetes stílust és megnyugtató rendezettséget, régi-új hangulatot teremtve.

A fényképezés is kiemeli a mértéktartó hétköznapi luxust, a pompás épített és természetes tereket, a napfényben kanyargó országút szépségét, és az út végén álló városét, pálmafáival, árnyas járdáival, vízparti nyüzsgésével.

Az alkotók nem akartak mindenáron folytatható finálét kanyarítani, de nem kellene erőlködniük akkor sem, ha újra fel akarnák venni a történet fonalát.

Az elrabolt lány – The Stolen Girl – 2025

Angol minisorozat – 49’

Rendezte: Eva Husson

8/10