Kultúra
Kókenyasütés, kórindálás, mátkázódás – húsvéti népszokások Moldvából
Interjú Jókainé Gombosi Beatrix néprajzkutatóval, tojásíró népi iparművésszel
– A Pesti Vigadóban az Essentia Artis című kiállításon , amely május 10-ig megtekinthető, az ön két kis filmje is látható, amelyek gyimesi és moldvai gyűjtéseiről készültek.Lehet olyan népszokásokat találni Erdélyben és Moldvában, amiket még nem gyűjtöttek be?
– 2021-ben nyertem el a Magyar Művészeti Akadémia alkotói ösztöndíját, és ez a hároméves ösztöndíj adott lehetőséget arra, hogy több alkalommal is elutazzak a moldvai csángómagyarokhoz. Az ösztöndíj feltétele volt, hogy egy munkatervet kellett írni, és ebben vállaltam, hogy a húsvéti ünnepkör gyűjtésével fogok foglalkozni. A végzettségem szerint néprajzkutató vagyok, másrészt pedig tojásíró népi iparművész.
Több településen jártam, és alkalmam volt idős asszonyokkal beszélgetni. Somoska, Klézse, Buda, Trunk, Külsőrekecsin, Pusztina településeken idős asszonyokat kerestem fel, és a húsvéti ünnepkörről és kifejezetten a tojásírásról kérdeztem őket.
Olyan hagyományokról, rítusokról szereztem tudomást, amik igazából nagyon különböznek más tájegységek szokásaitól. Minden asszony, akivel beszélgettem, tudta, és el is mondta, hogy húsvétra tojást „veresítenek”, amivel Krisztus kiontott vérére emlékeznek. Itt nem húsvétra, hanem húsvét második vasárnapjára írják a tojást.
– Gasztronómiai hagyományt is talált, ami eltér az itthon szokásostól?
– Moldvában a húsvéti kalácsot úgy hívják, hogy „kókenya” vagy „kókonya”. A „kókenyát” főtt pityókával és juhtúróval töltik meg. Batyuszerűen megformázott kalácsot készítenek húsvétra, és ennek a tetejére teszik a veres tojást. A „kókenya” tésztájából lecsípnek egy kis darabot, és ebből kis pereckéket készítenek. Húsvét vasárnap jönnek a „kórindáló” gyerekek, fiatal fiúk, lányok csapatosan. Házról házra járnak. Ez egy húsvét köszöntő szokás. A „kórindálók” a „Feltámadt Krisztus!” köszöntéssel mennek be a házakba. Az asszonyoktól egy-egy pereckét és veres tojást kapnak a „tarisnyájukba”.
– Csak az asszonyok emlékeznek a hagyományokra? A férfiak nem?
– Legedi István bácsit is meglátogattam, aki nagyon jól ismert táncos és furulyás a népzenészek, néptáncosok körében. Ő készített nekem először „kórindabotot”. Sikerült is lencsevégre kapni. Elmesélte nekem a „kórindabot” eredettörténetét is. Amikor Krisztus urunkat keresztre feszítették, egy asszony ment tojásokkal a kosarában, a keresztfához, Krisztus kiontott vére rácsepegett a tojásokra, megfestette őket veresre. S gyermekeknek szétajándékozták ezeket a tojásokat. Ennek emlékére adományoznak az asszonyok a „kórindáló” gyermekeknek veres tojást. A rítus szimbolikus jelentősége, hogy a feltámadás örömhírét adják tovább a veresített tojásokkal.
– A vér nem csak az áldozat kiontott vére, hanem az élet szimbóluma is, és így találkozik ebben a szokásban a keresztény és a kereszténység előtti hagyomány?
– Igen, így van. Az a moldvai hagyomány különlegessége, hogy húsvétra csak veresítik, a következő héten pedig megírják ezeket a veresített tojásokat. Méhviasszal – ők „iúsznak” mondják – írnak a veresített tojásra. Kesicének nevezik az írókát. Borcskeserűbe teszik bele a tojásokat. A borcskeserű egy erjesztett anyag, ami búzadara, kukoricaliszt, csombor (másnéven borsikafű a neve), és/vagy meggyfalevél forrázatából áll. A kihűlt, erjedt lébe helyezve a tojásokat pár óra elteltével, vagy másnapra gyönyörűen lemarja a tojások héjáról azt a részt, ahol nincsen viasz. Az elvégzett műveleteknek is szimbolikus értelme van, és annak is, hogy fehér hétre, fehérvasárnapra kifehérítik, ezeket a feltámadás ünnepére megveresített tojásokat.
– Miért maratják le és fehérítik ki a tojásokat, amiket korábban veresre festettek?
– Először magam sem értettem ezt a folyamatot, de nagyon szép magyarázatot kaptam az egyik asszonytól. Krisztus megbocsátotta, lemosta a bűneinket, ezt jelképezik a fehérré változott tojások, amelyek kifejezik, hogy a húsvéti ünnepek során lelki megtisztulási folyamaton megyünk keresztül. Ennek a folyamatnak a csúcspontja a fehérvasárnap, amit úgy is hívnak, hogy „mátkázóvasárnap”. Ekkor cserélik ki egymás közt a tojásokat a még házasság előtt álló fiatalok. A tojások kicserélésével, egymás megajándékozásával kötnek életre szóló szövetséget, barátságot. Maguk választhatják, hogy ki kivel köt barátságot. Lányok a lányokkal, fiúk a fiúkkal. Sajnos ez a szokás már nem él, de tudtam olyan asszonyokkal beszélni, akiknek még volt mátkájuk. Egymást úgy hívják, hogy mátka, keresztke, „vésár”.
– Az „Elment a két lány” kezdetű népdalban is van egy ilyen sor, hogy: „Már engem, mátkám, tízen kéretnek”. Sokan vagyunk, akik gyerekkorunk óta ismerjük ezt a népdalt, de elképzelni nem tudtuk, hogy a lány, aki éppen férjhez menés előtt áll, és tipródik, hogy melyik kérőjét válassza, miért szólítja a barátnőjét mátkámnak, holott úgy tudtuk, hogy majd az a fiú lesz a mátkája, akit elfogad férjének.
– Itt más jelentésben fordul elő ugyanaz a szó. A mátkaság célja, hogy egész életükben segítsék egymást a nehéz helyzetekben. A legfontosabb cselekedetként, feladatként azt emelték ki, hogy imádkoznak egymásért. Vannak olyan mátkázó szövegek, amelyek arra utalnak, hogy ez a szövetség nem csak ebben az életben érvényes, hanem még a halálon túl is. A közösségi kapcsolatok nagyon fontos momentuma lehetett a mátkázódás egykor.
– Így húsvét táján az ön által írt tojásokat is láthatjuk valahol?
– Cegléden, a Ceglédi Galériában nyitottunk egy hónappal ezelőtt egy nagyon szép kiállítást, amelynek a címe: A Feltámadás üzenete – írott tojások a Kárpát-medencéből és Moldvából.
Berkovits Emőke és Gajdos Zsuzsanna népi iparművészekkel állítottunk ki közösen, és meghívtuk a tanítványainkat is erre a kiállításra. A kiállítás címe az örök életbe vetett hitünkre utal, amelynek hírvivője, közvetítője a húsvéti tojás, illetve ennek ajándékozása. A kiállításon arra törekedtünk, hogy minden tájegység jellegzetes írott tojásdíszítését, ezek technikai változatait bemutassuk.
A néprajzi gyűjtéseim során több esetben egy marosvásárhelyi fotóművésszel, Nagy Botonddal dolgoztam együtt. Az ő felvételeit is felhasználtam az oktatófilmem elkészítésében. A ceglédi kiállításon is több mint húsz fotója látható Erdélyből és Moldvából a húsvéti ünnepkörhöz kapcsolódóan. A fotók és a hímes tojások nagyon szépen kiegészítik egymást.
– Foglalkozás is kapcsolódik a kiállításhoz?
– A húsvétot megelőző két hónapban rengeteg foglalkozást szoktam tartani, ahol tojásírást tanítok. 16 évesen ismerkedtem meg a tojásírással, és az elmúlt húsz évben rendszeresen tanítom ezt a mesterséget. Idén is rengeteg foglalkozásom volt, iskolákat is meglátogattam. Például honismeret óra keretében tudunk tojást írni a gyerekekkel. Művelődési házakban felnőtt csoportoknak is tartok foglalkozást. A Hagyományok Háza külső munkatársa, szakoktatója vagyok, és itt is tartok minden évben foglalkozásokat. Azért tartom fontosnak az oktatást, mert a foglalkozásaimon résztvevők hetven-nyolcvan százaléka ott találkozik először a tojásírással. Arról szoktak beszámolni, hogy csak pirosra vagy hagymahéjjal egyszínűre festik a tojásokat. A régi technikát, amely elterjedt volt az egész Kárpát-medencében, már nagyon kevesen ismerik és művelik. Talán nem túlzok, ha azt mondom, nagy sikerük van ezeknek a foglalkozásoknak. Már olyan tanítványaim is vannak, akik a saját közösségükben, néptánccsoportban, cserkészcsoportban vagy csak rokonsági, baráti körben oktatják a tojásírást.
– Azok a szokások, amelyekkel erdélyi és moldvai kutatásai során találkozott, mennyire élő népszokások manapság? Csak az idős nénik ismerik, vagy a fiatalok is, vagy éppen most tanulják újra a saját hagyományaikat?
– Moldvában szeretném kiemelni a Moldvai Csángómagyarok Szövetségnek a munkáját, mert itt egy hálózati munkáról van szó. Szinte minden csángómagyar lakta településen van egy magyar ház, ahol délután külön foglalkozásokat tartanak a gyerekeknek. Ez nemcsak a magyar nyelvtanulását, írását, olvasását jelenti, hanem a saját hagyományaik megerősítő újratanulását is. Nagyon sok kulturális programot szerveznek, és igyekeznek a tojásírást is visszatanítani. Nemrégiben a Moldvai Csángómagyar Szövetség meghívására mehettem Moldvába, és a szövetség munkatársainak, pedagógusainak tartottam módszertani kurzust. Visszaadhattam csokorba kötve azt a néprajzi gyűjtési anyagot is, amit az elmúlt három évben megtudtam a helyi hagyományokról.
– Van olyan tájegység, amely tojásíróként különösen kedves Önnek?
– Győr mellett, Rábapatonán nőttem fel, és ott nem volt hagyománya a tojásírásnak. 16 éves koromban egy népi iparművésztől, Ács Szilviától ismertem meg ezt a technikát. Rögtön magával ragadott, beleszerettem, és elhatároztam, hogy amint lehet, eljutok olyan településekre, ahol még élnek a hagyományok, és találkozom olyan asszonyokkal, akik még az élő hagyományból tudják ezt.
Gyimesekbe szerettem volna elsőként eljutni. Húszévesen jártam Gyimesközéplokon, és az ottaniakkal a kapcsolat megmaradt. Mint szakoktató, minden tájegység technikáját elsajátítottam és tanítom is, de számomra a gyimesi írott tojások a legkedvesebbek. Lehet, hogy azért, mert ezek voltak az első személyes élmények, másrészt pedig mert hatalmas merítésről, nagyszámú variációkban élő mintakincsről van szó. Elmondható, hogy Gyimesben a mai napig a fiatalok is írják a tojást, és élnek a hagyományok. Járnak locsolkodni. Nagypénteken írják a tojást, tehát a szakrális értelme, jelentősége is él náluk a húsvéti tojásnak, és nem csak dekorációként jelenítik meg, mint sok esetben manapság.
