A nemzeti érzés miatt harmadszor is elkötelezte magát I.

Egy legendás színészhez készülődöm, az ezerarcú Koncz Gáborhoz, s tán az ifjabb nemzedékek nem is érthetik izgatottságom okát, ám az idősebbek könnyen felidézhetik, hiszen a hazai színművészetben kevés sokoldalúbb egyéniség akadt nála, amelyet a színpad múló pillanataival szemben a filmszalagok máig őriznek. Az ezerarcú aktor, akit nem lehetett beskatulyázni, a legkülönbözőbb karaktereket elevenítette meg a Hattyúdal nyers építőmunkásától, a Kőszívű ember fiai lelkes osztrák forradalmárán át a Fekete gyémántok konok Szaffrán Péterében, és ezek még csupán epizódszerepek. A főhősként megszemélyesített Dunai hajós Borus Demetere, a Gyula vitéz télen, nyáron törökverő Gyulája, az egyszerű őszinteséget megjelenítő Fábián Bálint találkozása Istennel alakja vagy a Névtelen vár titokzatos Vavel grófja mind, mind külön is emlékezetes, de említhetem a kommunista propaganda jegyében született tévéfilmsorozatában, a Borsban a reakciót megjelenítő ügyefogyott Oszijaként, akinek röpke ismétlődő párbeszéde: „Ezt megcsíptük Oszi! Meg Dezső!” szállóigévé vált egy korosztály számára.

Felsorolhatatlan az a sok karakter, akiket filmen, színpadon megszemélyesített, hiszen több mint kétszáz szerepet játszott, az egyszerű parasztoktól a királyokig, és az alázatos pillantásoktól a tüzes tekintetig minden alakja hitelessé vált.

Göd egy csendes kertvárosi részén, az utcáról nézve egy szerény, környezetéhez mérten jellegtelen házban él Koncz Gábor, amely azonban varázslatos virágként nyílik meg, amikor belépünk, hiszen egy hatalmas, tágas jurtába csöppenünk, ahol a búboskemencétől a konyhán át a kényelmes franciaágyig mindennek jut hely, és amelyet a trónszerű székekkel körbevett tekintélyes, kör alakú márványasztal ural. Beszélgetni, adomázni való tér, a kapkodásnak nincs helye, már csak azért sem, mert a gerincsérülése óta kissé nehezebben mozgó házigazda is örömmel, de kimért komótossággal köszönt, mintha egy filmjelenet elevenedne meg.

– Főiskolás koromban elhatároztam, hogy a Duna mellé költözöm, mert a folyót gyerekkorom óta imádtam, de szülőhelyemen Keresztesen csak akkor ért a Kácsi patak derékig, ha megáradt. Vidéki gyerek vagyok, nem szerettem Pestet, ezért a Dunát kerestem. Nemcsak Göd jött szóba, Dunakeszin is éltem évekig, mert nekem lovakat kellett tartanom, amikkel állandóan filmeztem.

A ló szeretete gyerekkorában beléivódott. Olyan családi örökség, amitől nem lehet megválni.

– A ló mindennél fontosabb volt, ahogy apámnak és a nagyapámnak is, akik a földnél is többre becsülték a lovat. Erre akkor döbbentem rá, amikor a Rákosi-rendszerben elvették őket. Egy nap jött egy géppisztolyos ember meg két cselédforma, bementek a hófehérre meszelt istállóba. Kivezették a három lovat. Ott állt apám, nagyapám, Jakab sógor meg Pista bátyám. Négy erős ember, tekintetük a vasvillán, de nem tehettek semmit. Sokáig nem mozdultak, csak meredten néztek a lovak után.

A ló számára a szabadság szimbóluma lett, és amikor harmadéves főiskolai hallgatóként lehetősége adódott, akkor saját hátast vett.

– A harmadik filmemet készítettem, és annak a gázsijából megvettem az első lovam. Nagyapám tanított lovagolni, hatéves koromban már lovon ültem. Élményekben nagyon gazdag gyermekkorom volt.

Nemecsek még lélekben sem voltam soha, a lelkem is Ács Feri volt, akit később színházban is játszottam, és nagyon tudtam azzal a becsületes, vagány gyerekkel azonosulni.

A vagányságot génjeiben hordozta, híres volt arról, hogy színészként a legveszélyesebb jeleneteket is maga hajtotta végre, önéletrajzi könyvének ezért is lett az a címe, hogy Kaszkadőr nélkül.

– Az élethez szerencse is kell. Gyerekkoromban a patakban találtam egy gránátot, majd otthon a pajtában kalapáccsal, harapófogóval akartam szétszedni. Apám meglátta, és hatalmas tigrisugrásokkal mellettem termett, félrelökött, aztán kivitt a határba, tüzet raktunk, jó messze mentünk tőle, és úgy felrobbantottuk. Így mutatta meg, mit okoz egy gránát. Soha életében nem ütött meg, de a tekintetével is tiszteletet parancsolt, nem lehetett ellentmondani neki.

Az én családomban a félelem szó nem létezett, de apám nagyon vigyázott rám.

A legkeményebb munkákat is rám bízta, csak a cséplőgépre nem mehettem fel, mert abból a faluban minden évben előfordult egy végzetes baleset, és inkább maga ment fel helyettem. Ha bármi veszélyeset tettem, akkor sem emelt rám kezet, inkább elmagyarázta, miért ne tegyek többet olyasmit.

A színpad is Mezőkeresztesen érintette meg, még ha nem is a kőszínházak rivaldafényében történt az életet meghatározó fellépés.

– Gyönyörű pillanatokra épült az életem. A keresztesi iskolaigazgató látta a konfliktusomat az énekkarban, mert énekelni azt nem tudtam. A kórusból történt kirúgásomkor borzasztó szégyen ért, ő pedig odajött, megsimogatta a fejem, majd azzal kárpótolt, hogy március 15-én a községháza lépcsőjéről az egész falunak én mondhattam a Nemzeti dalt. Életem első tapsát akkor kaptam, és ez meghatározta az egész életemet, később 25 éven keresztül a Múzeumkertben, ott ahol Orbán Viktor most nagyon szép beszédet mondott, én szavaltam a Nemzeti dalt.

A színészi pályáig azonban viszontagságos út vezetett, eltökéltségét nem mindenki díjazta.

– Mezőkövesden voltam gimnazista, amikor a helyi moziban Fellini Országúton című filmjét vetítették, és nagyon látni akartam, de a kollégiumból nem engedtek ki. Így sem tudtak visszatartani. A tornatermen keresztül kötelekkel kilógtam, csakhogy az esti névsorolvasásnál kiderült. Másnap kirúgtak, ami hatalmas szégyen volt. Végül Miskolcon folytathattam a tanulást, ahol egy olyan osztályba tettek, amelybe csupa hozzám hasonló különc gyerek járt, de harminckettőnk közül huszonnyolc diplomát szerzett.

A legnagyobb kihívás azonban otthon várta, hiszen szülei egy tiszteletreméltó vagy egy gyakorlatias foglalkozást jobban el tudtak képzelni a gyorsan és eredményesen tanuló ifjú számára.

– Édesapám ugyanabba a mezőkövesdi gimnáziumban tanult, ahol én, és nagyon irigyeltem, hogy folyékonyan beszélt latinul. Mindenképpen azt szerették volna, ha pap vagy orvos leszek, mert olyan pályára szántak, ami a szemükben biztos megélhetést ad. Kemény pillanatok voltak, amikor a felvételi után megtudták, hogy színész akarok lenni.

Másokkal szemben Koncz Gábornak nem a felvételi okozott nehézséget, hiszen nem kellett nagy szakmai tehetség, hogy bárki felfedezze tálentumát.

– Miskolci gimnazistaként az anyámtól érkezett pakk egy részét eladtam egy boltban, és az azért kapott pénzből vettem jegyet rendszeresen a Miskolci Nemzeti Színház kakasülőjére. Csodáltam az akkor végzett fiatal színészeket, akiket ott láttam. Szirtes Ádám látott egy iskolai előadáson, majd a darab végén odajött, és azt mondta: „Gyerek, neked mindenképpen a Színművészeti Főiskolára kell jelentkezned! Megértetted?!” Később gyakran játszottunk együtt.

A felvételi miatt egy csöppet sem aggódott, pedig nagy volt a tolongás, sokan jelentkeztek, de meg sem fordult a fejében, hogy ne vennék fel.

– Tizennyolc évesen a felvételikor jártam először Pesten. Nagyképűen hangzik, de nem tudtam elképzelni, hogy ne vegyenek fel, pedig háromezer-ötszázan jelentkeztünk a tizenkét helyre. Elmondtam A walesi bárdokat, ahogy azt én Keresztesről jőve elképzeltem. A felvételi után átmentem a Vas utcába, az igazgatóságra. Félretoltam a titkárnőt és benyitottam Olthy Magda igazgatónő irodájába. Rám nézett, feltolta a szemüvegét és azt kérdezte: „Ez ki?” Mondom: „Most felvételiztem. Hol lakjak? Ruhát akarok venni, dolgozni akarok.” Nézett vagy két percig, majd azt mondta, szóljanak a gondnoknak, adjanak a fiúnak egy szobát, úgyis mennek haza a többiek. Négy évig laktam a hatodik emelet kettőben. Amikor Pestre kerültem, nagyon szegény voltam. Kulákok voltunk ugyan, de mindent letakarítottak nálunk, mindent elvittek. Vettem egy újságot, és egy jól fizető állást kerestem. Csepelen öntödei segédmunkás lettem 1600 forintért. Nagyon sok pénz volt az akkor, de mégis mindenki elmenekült onnan. Olyan kemény munka volt, hogy a fáradtságtól semmi másra nem maradt energiám. Életemben csak abban a másfél hónapban nem volt nőm, mert örültem, hogy másnapra kialudtam magam.

Színészpalántaként gyorsan megváltozott az élete, már a főiskola alatt annyira kedvelték, hogy sorra kapta a szerepeket. Két osztályfőnöke, Várkonyi Zoltán és Ádám Ottó egész életére meghatározóvá vált.

– Várkonyi volt nekem az isten, annyira szerettem. Mindig úgy éreztem, ha építenének egy templomot, amiben ő misézne, én ministrálnék neki. Keresztesen is nagyon sokat ministráltam, fújtattam is a kántornak.

Úgy érzem, ezekért tartozik is az Isten, igaz kárpótolt is, folyamatosan vigyáz rám.

Koncz Gábor gyermekkora óta érzi az isteni támogatást

Fotó: MH/Török Péter

Koncz Gábor öblös, mély baritonja változatlan, ám amikor a korszak idoljairól beszél, most is bepárásodik a szeme, elcsuklik a hangja.

– Volt egy egészséges önbizalmam, amit Páger Antal is nagyon megerősített. Egy próbaszünetben elvette a szerepkönyvemet, és beleírta, mi kell a színészethez: egészséges önbizalom, hitelesség, alázat. Imádtam, nagyon figyeltem minden mozdulatát, rengeteget lehetett tőle tanulni, csodáltam a tartását, de azokra a színészekre ez jellemző volt. Elég, ha Páger mellett Sulyok Máriára utalok, aki a beszédtanárom volt. Páger nagyon szeretett engem. Nem sokkal azután, amikor Cannes-ban a Pacsirtával nagydíjat nyert, Szibériában forgattunk egy filmben, és ő, mint elismert színész kiemelt gázsit kapott, de kiharcolta, hogy én is ugyanannyit kapjak. Felment a filmgyár igazgatójához, és azt mondta neki, hogy „Koncznak is ugyanannyit adjanak, mert ugyanolyan szerepet játszik, mint én. Tessék most megfizetni, ne vénkorában!”

Csapong a beszélgetés, ahogy feltolulnak benne a gondolatok, történetek, és ezekből kiérződik: tisztában van vele, mennyien formálták, alakították, amíg az lett, aki, és ő mindannyijuknak hálás ezért.

– A korral lekristályodnak az emlékek, ami igazán fontos volt, az még elevenebbé válik, mint korábban, csak nehéz válogatni közöttük. Mert mesélhetek anyámról, aki túl nagy becsben tartott, akkor sem akart zavarni, amikor kellett volna. Egyszer egy szomszéd telefonált, hogy baj van anyámmal, nekik kellett besegíteni a házba. Hazarohantam, és anyám azt mondta: „Itt a mellemben mintha két darab kő lenne.” Mondom: „Miért nem szólt édesanyám?” „Fiam, neked annyi bajod van”, válaszolta. Rákos volt, gyorsan felhoztam, megoperáltattam, még öt évig élt.

A kis keresztesi vályogház ilyen kitörölhetetlen emlék, amit ugyan korszerűsített szüleinek, akik ekkor már mindentől kímélni próbálták.

– Bevezettettem a házba a vizet, a villanyt, csináltattam fürdőszobát is. Vittem húsz darab százas égőt, én fizettem az áramot: „Mindenben ez égjen, édesanyám, eleget vakoskodott a petróleumlámpa mellett!” Egyszer sötét volt már, amikor hazaértem, kopogtam, és mondtam: „Én vagyok, édesanyám!” Anyám szólt: „Mindjárt fiam, mindjárt.” Csak nem nyílt az ajtó, hát belestem a függöny résénél. Láttam, hogy a hokedlin tornászva csavarja ki a tizenötös égőket, és teszi vissza a százasokat. Így akart spórolni nekem szegénykém. Apám pedig inkább a kétszáz méterre lévő artézikútról hozta a vizet, amíg csak bírta.

A hűség mindig fontos volt számára, nem elsősorban a helyekhez, inkább az emberekhez. Várkonyi haláláig a Vígszínház tagja volt, aztán Ádám Ottó hívására a Madách Színházban játszott. Ezt követően majd két évtizedig sehová nem szerződött el, ám végül az Újszínházhoz kötelezte el magát.

– Ahol Csurka István és Dörner György van, ott a nemzeti érzés prioritást élvez a színházban. Játszottam több Csurka-darabban is, mindig nagy sikert hozott. Ahogy az Újszínházba érkeztem, az első szerepem Kodolányi János Földindulásában volt, amit az Amerikából hazatérő Páger Antal játszott egykor, s ezt egy hatalmas ajándékként éltem meg. A boldogságomat Kodolányi fia tette teljessé, amikor a bemutatót követően bejött az öltözőmbe, és nekem adta apja zöld kalapját, amit akkor használt, amikor a Földindulást írta.

Folytatjuk.