Kultúra
Hunyadi korában a gyerekeket nem kellett felvilágosítani
Interjú Bánki Éva íróval, irodalomtörténésszel a középkor szexualitásáról, bátor asszonyairól, csatatereiről
– A történelmi regények és filmek – ahogy többször is megfogalmazódott mostanában – nem kell, hogy teljesen korhűek legyenek, mert nem az a dolguk, hanem, hogy felkeltsék az érdeklődést a történelem és az adott kor iránt. Akkor tehát újra és újra aszerint írunk történelmi fikciókat, hogy miképpen érdekel minket egy korszak, vagy mi hiányzik nekünk a saját korukból?
– Miért érdekli az embereket annyira a középkor? Tényleg a középkor érdekli őket, amikor történelmi regényeket olvasnak? Vagy ilyenkor inkább a saját koruk problémáira keresnek választ? Nyilván kulturális okai is vannak, hogy ma a középkor a divat, gondoljuk csak meg, messze több film készül a lovagregényekből, mint pl. a homéroszi eposzokból. Új középkorban élünk? Az biztos, hogy a XXI. századi olvasók legalább olyan fogékonyak az irracionalitásra és az érzelmekre, mint a középkoriak. Én úgy vélem, a mai történelmi regények írói ezt az újfajta olvasói igényt próbálják kielégíteni.
– Amikor tudományos történelmi mű jön létre, akkor is meg kell alkotni az adott korszak történelmét, csak nyilván nem lehet eltekinteni a tényektől. De tulajdonképpen miért zavarják a történelmi regények szerzőit és a filmek forgatókönyvíróit a tények, miközben a történelem – úgy, ahogy valóban történt valami – időnként egészen elképesztő, és nagyon is megmozgatja a képzeletet?
– Egy író azért ír történelmi regényeket, mert szereti a történelmet. A történelmi tények egyáltalán nincsenek ellenére. Nyilván örömmel olvas utána mindennek. De nem az a dolga, hogy a legjobb tudása szerint komoly történész módjára összefoglalja, milyen is volt, mondjuk, a XI. század, hanem hogy felkeltse az „így is történhetett volna” érzését. Vagy ritkább esetben rádöbbentsen arra, semmit sem tudhatunk pontosan, minden történelmi tükörben a saját korunkat látjuk.
De még a legkonzervatívabb történelmi regényíró is operál kitalált karakterekkel és eseményekkel, és ezek kedvéért feláldoz tényeket. Ami nem is lehet másként: a középkor magánéleti viszonyairól például csak fikció segítségével beszélhetünk, olyan kevés forrás áll rendelkezésre. A korabeli krónikások azt írták le, amit rendkívülinek tartottak, mint mondjuk egy tűzvészt, egy háborút, egy járványt, és arról kevesebbet, ami szerintük teljesen hétköznapi és „normális”. Hogy hogyan is aludtak, hogyan szerettek, hogyan beszéltek a gyerekeikkel. Arról az egy várúrról mesélnek, aki agyonverte a feleségét, nem a többi kilencvenkilencről, aki békében és boldogan élt. Márpedig nélkülük sincs regény. Úgyhogy ezeket utólag kell kitalálni.
– A Hunyadi hatodik részében két álom vagy vízió is szerepel, és a hősök ezek alapján eléggé megkérdőjelezhető, több ember sorsát meghatározó döntéseket hoznak. Ulászló például félreérti a halálát megjövendölő álmot, azt hiszi, fényes diadalt arat, Szilágyi Erzsébet azt hiszi, meghal a fia a csatában. Felmerül a kérdés, hogy a középkori embernek más volt a viszonya a valósághoz, mint a mai embernek? Az álmok, látomások, jóslatok, megérzések mennyire igazították el a kor emberét, és mennyire okoztak katasztrófákat?
– A jövendőmondás a középkorban nem volt annyira intézményesült, mint az ókorban. A görög mondák tanúsága szerint akkoriban a legtöbb királyfi kötelességének érezte, hogy a felnőttkora küszöbén felkeressen egy jóshelyet. Nem léteztek ilyen terek a középkorban, ráadásul a végzetet sem gondolták el ilyen kényszerítőnek, ők számoltak a szabad akarattal. De a középkori elbeszélésekben is meglehetősen gyakori, hogy a szereplők álmokat látnak, pl. az anyák a fogantatás éjszakáján meglátják jövendő fiúk csodás hőstetteit stb. Ez csak valami narratív toposz lenne? Nem tudjuk, hogy ténylegesen miről is álmodtak a nők, de az egészen biztos, hogy egy ilyen mélyen vallásos korban semmilyen előjelet vagy álmot nem tartottak véletlennek.
– Hatalmas seregek csapnak össze a Hunyadi sorozat csatáiban, és tudjuk, hogy egy ilyen öldöklés után több ezren maradtak holtan a csatatéren. Mi történt a csaták utáni napokban? Ki volt képes több ezer embert eltemetni?
– Egy temetetlen holtakkal teli csatatér nemcsak borzalmas látvány lehetett, hanem szörnyű veszélyforrás, gondoljunk csak a járványokra. A mohácsi csata elesettjeit egy kegyes főúri hölgy, Perényi Imre özvegye, Kanizsai Dorottya temettette el, ő gondoskodott az elhunytak végtisztességéről is. A nagyobb csaták után nyilván a holttesteket kifosztották és tömegsírba dobálták. Mi történhetett a kisebb összecsapások áldozataival? Én úgy képzelem, a XVI-XVII. századi Magyarországon bóklászva mindenhol ilyen rettenetes, oszló-bomló csontkupacokra bukkantunk volna.
– Több olyan gyermeket is látunk a filmben, akiket az ellenség elvisz túszként. A Hunyadiban Vlad vajda gyermekeire szörnyű sors vár a szultán fogságában. Tudjuk, hogy Hunyadi Mátyás is túszként élt, mielőtt megkoronázták. Mennyire volt általános ilyen helyzetekben a rossz bánásmód? Vagy jellemzőbb volt, hogy vendégnek tekintették az ilyen fiúkat, akiknek az élete vagy halála politikai kérdés is lehetett?
– Nyugaton politikai ütőkártyákként, potenciális trónkövetelőkként vagy jövendő bábkirályokként tekintettek az ilyen fogságba esett főúri vagy királyi gyermekekre. A legtöbb királyi udvar tartott is ilyen bármikor bevethető, házi trónkövetelőket. Természetesen nem bántak velük rosszul, de azt valószínűleg éreztették velük, hogy „kegyelemből” élhetnek. Az oszmán szokásokat kevéssé ismerem. Érdekes Dzsem herceg, II. Bajazid szultán öccsének a története, aki különféle keresztény uralkodók pártfogását élvezte. A szultán komoly összegeket fizetett a francia királynak, hogy soha ne engedje szabadon. De a fogoly herceg így is potenciális trónkövetelőnek számított – élete virágjában megmérgezték.
– Korábban úgy tudtuk, hogy a régi emberek sokkal rövidebb ideig éltek, mint a maiak, és olyan betegségekben haltak meg, amiket ma már gyógyítani lehet. Ezzel szemben, ha utánaolvasunk a Hunyadi-szereplők sorsának, kiderül, hogy többen is érdekes időpontban és rejtélyes vagy erőszakos módon haltak meg. Mennyire volt jellemző a felsőbb körökben, hogy aki útban van, azt elteszik láb alól? Akár még egy királyt vagy királynét is?
– Az emberek kevesebb önfegyelemmel éltek, mint manapság. Ezért abban a korban nemcsak a kockát, hanem a sakkot is veszedelmes játéknak tartották – pedig van-e a sakknál békésebb játék? – ugyanis sokszor összeverekedtek vagy párbajoztak utána. No de egy királyi sarjra kardot emelni? Az Árpádok olyan karizmatikus személyeknek számítottak, hogy a jelenlétükben leülni is tilos volt. A Tudorok idejében Angliában a király halálának idejét találgatni is felségsértésnek számított. Jellemző, hogy egyetlen magyar király sem halt meg merényletben. Mint tudjuk, a felbőszült Zách Felicián karddal rontott a királynéra, de nyilván nagyon megbánta volna utólag, ha rögtön utána nem kaszabolták volna le az udvaroncok, mert Károly Róbert az egész családját kiírtatta. Egy királyt akkor lehetett „legálisan” legyőzni egy csatatéren vagy bármiképp félreállítani, ha a trónbitorló bebizonyította, hogy az ő jogcíme a trónra sokkal erősebb. Ilyesmire azért számos példát láthattunk.
– A Hunyadi sorozatban Erzsébet királyné és Ulászló együtt hálnak még az esküvőjük előtt. (A valóságban Erzsébet végül kikosarazta Ulászlót.) A háború vagy a gyermekáldás sürgőssége mennyire írhatta felül a szokásokat a házasság előtti szex tilalmával kapcsolatban?
– A középkorban is emberek éltek nagyon eltérő temperamentummal. A szegényebb osztályok fiai és lányai nyilván nagyobb szabadságot élveztek. De ha egy király törvényes származásával kapcsolatban bármilyen kétely merült fel, az könnyen megingathatta a trónját. Nagyon kellett volna a törvényes fiúörökös Szent Istvánnak, Nagy Lajosnak, Hunyadi Mátyásnak, mégsem „trükköztek”. Pedig milyen egyszerű lett volna egy akármilyen fiúcskát „kinevezni” trónörökösnek… Nem is lett volna egyszerű, hiszen abban a korban a királynék nyilvánosan szültek. Ráadásul a középkorban mindenki hitt a királyi vér szentségében. Szent István inkább az unokaöccsét, Hunyadi Mátyás a törvénytelen fiát nevezte ki örökösének, Nagy Lajos pedig fiúsíttatta a lányát, Máriát. A hatalom átadása egyáltalán nem ment könnyen törvényes fiúörökös híján.
– A magyar társadalomban mennyire volt jelen a szexuális szabadosság ebben a korban? Chaucher vagy Boccaccio művei eligazíthatnak bennünket abban a tekintetben, hogy milyen lehetett a XIV -XV századi magyarok szexuális élete, viszonya a meztelenséghez, a szexuális örömhöz és a tilalmakhoz? Van valamilyen egykorú forrás erre vonatkozóan? Vagy olyan mű, amelyből ki lehet következtetni?
– Mindenkit óva intek attól, hogy pusztán irodalmi művekből vonjon le egyes korok mindennapi életére vonatkozó következtetéseket. Boccacciót realistábbnak gondoljuk, mint Dantét vagy Petrarcát, pedig ez is, az is irodalom. A maga módján Boccaccio is eszményít. Ma már egyre többet tudunk a késő középkor magyar magánéleti viszonyairól. Sok volt a szerelmi házasság, a házastársak közötti szeretetet a szülők által kötött, a felsőbb körökre jellemző érdekházasságokban is elengedhetetlennek tartották. Úgy vélték, a női orgazmus is szükséges a fogantatáshoz, az egészséges, szép gyerekek születéséhez. Nem vitatták házasságon belül a nők gyönyörhöz való jogát.
– Manapság sokkal prűdebbek lennénk?
– Nem hiszem, talán csak „másabbak”. A középkori gyerekeket biztos nem kellett felvilágosítani, hiszen többnyire együtt aludtak a szüleikkel. A szégyenlősködés polgári dolog, nem jellemző a középkori társadalomra. Ráadásul a meghittség is egészen mást jelentett, mint a mi korunkban. Nagyon nehéz lehetett megtalálni a módját, hogy a szerelmesek ténylegesen is kettesben legyenek egy olyan korban, ahol a szülés, a haldoklás is nyilvános volt, egész nemzetségek éltek egy légtérben. Ezért is nyilván egészen másféle dolgokat tekinthettek tabunak a középkori emberek.
– Az 1400-as évek még bőven a patriarchátus kora. De itt olyan asszonyokról van szó, akik sokszor évekre magukra maradnak, míg a férfi a háborúban van. Egyedül kell intézniük mindent, és arra is van példa, hogy a várat, erődöt is védeniük kell, ahol élnek. Hogyan voltak erre képesek ezek az asszonyok?
– Azért arra kevés példa van, hogy az asszonyok ténylegesen is katonáskodtak. Természetesen a háborúskodás alatt leginkább a nőkre hárult a birtok, a család összetartásának terhe. A XVII. századi független, dúsgazdag özvegyasszonyok ellen indított koncepciós perek, a boszorkányperek és egyéb vádaskodások azt bizonyítják, hogy ez a női hatalom valós volt, és az ilyen asszonyoktól sokan rettegtek.
– Lehetséges, hogy manapság az emberek azért készülnek ki a mindennapos együttlét, összezártság során, mert évezredeken át nem így éltünk, hanem úgy, hogy a férfi elment a háborúba, és utána az asszony viselte a nadrágot, és ezt szoktuk meg, erre vagyunk programozva? Ön mit gondol erről?
– Ma nincsenek érvényes viselkedésminták, és én úgy látom, ezt a férfiak viselik nehezebben. De talán nem jó úgy tekinteni a XV-XVI. századi viszonyokra, hogy az valami ősi, idilli állapot volt. A török miatt a teljes társadalomnak át kellett állnia valamilyen védekező, háborús üzemmódba, és a bensőséges, családi viszonyok nyilván megsínylették ezt. Évtizedeken, évszázadokon át folyamatos vészhelyzetben éltek az emberek. Mert a rengeteg katonai kudarc ellenére sem törődött bele a magyar társadalom a török örökös ittlétébe, gondoljunk csak bele, milyen kevés áttérés történt a százötven év alatt.
Az örökös háborúk persze lehetővé tették új családok, ragyogó hadvezérek felemelkedését. De a korszak asszonyainak többsége talán azt szerette volna, ha férjük szép nyugodtan a szoknyájuk szélén üldögél, és évente egyszer ellovagol valami unalmas megyegyűlésre.
