Film a botrányos folkfesztiválról, amelyen Bob Dylant megdobálta a közönség

Meg persze arról is szól, hogy Bob Dylant és azokat a régi zenészeket, akiktől tanult, ma is sokan szeretik, és azokat a hollywoodi színészeket is, akiket sikerült megnyerni az ikonikus zenei figurák megformálására.

Az utóbbi években egyre szaporodnak az olyan életrajzi filmek, amelyek főszereplője egy olyan sztár, akit a világon „mindenki” ismer vagy ismert arcról, hangról. Furcsa is első hallásra, hogy a filmesek miért vágnak bele ilyen vállalkozásokba, hiszen annyira nyilvánvaló, hogy akit a vásznon látunk, az nem az az ikon, akit ismertünk és szerettünk, hanem egy elmaszkolt, parókás színész. De akkor miért készülnek filmek szakmányban az ilyen sztárokról? Edith Piafról, Marilyn Monroe-ról, Freddie Mercuryról, John Lennonról, Amy Winehouse-ról és Bob Dylanről, és ebbe a sorba tartozik a Donald Trump-film is.

Az okok, úgy tűnik, különbözőek: Amy Winehouse-ról egy olyan filmet szerettek volna az alkotók, amely kiemeli őt az életét és halálát övező botrányokból, anélkül, hogy meghamisítaná a tényeket. A Trump-filmnek meg pont ellenkező célja volt. De bármit is akart a Sehol se otthon című film rendezője, tény, hogy Timothy Chalamet időnként csodásan, a megtévesztésig pontosan és hitelesen játssza Bob Dylant.

A Sehol se otthon című film, amely számos Golden Globe, BAFTA- és Oscar-díj jelölést kapott, Bob Dylan (Timothée Chalamet) életéből azt az időszakot mutatja be, amikor 1961-ben 19 évesen New Yorkba érkezett, összebarátkozott Pete Seeger (Edward Norton) körével, akik révén meg tudott élni a zenélésből, saját menedzsere lett, majd az emlékezetes newporti fellépés drámai és egyben felemelő fordulatot hozott az életébe.

Közben látjuk a fiatal zenészt szerelmeivel (Elle Phanning), szeretőivel (Monica Barbaro), akikkel bármekkora is a vonzalom, megölik a kapcsolatokat a hétköznapi késztetések. A nők birtokolni akarják, családot akarnak vele alapítani, ő meg a maga útját akarja járni, a zene érdekli, és hogy az az ember tudjon maradni, akinek hitelesek a dalai. Aki a küldetését teljesíti, amire született.

De mindig emberi elvárásokba ütközik, és persze mindenkinek megvan a maga igazsága, Pete Seegernek is, aki azt mondja, hogy Bob Dylanre, aki fiatal és tehetséges, szüksége van az elöregedő amerikai folkmozgalomnak. Joan Baez meg azt mondja, Bob Dylanre a polgárjogi mozgalmaknak is szükségük van. És így cincálják szegény fickót, aki persze sokat tanul tőlük is, másoktól is, de eljön a pillanat, amikor nála is elszakad a cérna.

Mondhatnánk, hogy sablonos a történet, és csak a jó zenék meg a sztárok pumpálnak bele szuflát, de mégis, vannak olyan témáink, történeteink, amelyeket ahányszor mesélünk, mindig tudnak újat mondani.

Miközben Bob Dylan szürreális szövegű dalai születnek, a tévéből, rádióból hol a politika ömlik, hol az erőszak, máskor meg a reklámok. Meg is kérdezi az egyik szereplő a filmben az énekest, hogy tudja ezt elviselni, hogy tudja függetleníteni magát mindettől, és befelé figyelni, ilyen csatazajban érzékeny, költői, szürreális és gyakran száraz humorú dalokat írni?

És ő azt mondja rá, úgy, hogy máshova megy az agyában, oda, ahol ezek a dolgok nem érik el, csakhogy ő ott egy idegen még saját magának is. Valaki, aki vándorol, ahogy Bob Dylan is vándorol, és ez nemcsak akkor van így, amikor elutazik valahova, hanem úgy él, mint egy vándor és mint olyan valaki, akinek nincs otthona.

A dalokban, a zenékben, a barátokkal, szerelmekkel, zenésztársakkal töltött pillanatokban él, meg az olyan pillanatokban, amikor a kórházban meglátogatja Woody Guthrie-t (Scoot McNairiy), a zenészt, akinek sokáig csak a zenéit ismerte.

Woody lebénulva feküdt a kórházban, beszélni sem tudott, Bob pedig időnként meglátogatta és zenélt neki. Woody egy szép napon nekiajándékozta a szájharmonikáját Dylannak, aki aztán leghíresebb, legnépszerűbb dalaiban bőségesen használta is a hangszert.

Amikor Bob Dylan Newportban kiáll a színpadra az elektromos gitárjával, de már előbb is, a műsor első felében, amikor akusztikushangszer-kísérettel saját, új dalt akar énekelni, a zenész, akit addig mindenki bálványozott, azzal szembesül, hogy rengetegen nem fogadják el, mert nekik csak az akusztikus hangszereken előadott zene és a megszokott dallam felel meg.

Bob Dylan azt kérdezi, miért nem akarjátok meghallgatni az új dalaimat? Úgy is kérdezhetné, miért nem szerettek annyira, miért nem érdekellek benneteket annyira, hogy akkor is velem jöttök, ha valami újat kaptok tőlem?

Mert sajnos ezen a ponton szokott elszakadni a szál az egyén és a közösség között. A közösség megritkul, ha elhagyják az emberek, az egyén, a művész elmagányosodik, olyan lesz, mint Bob Dylan a Triumpf 500-as motorján, ahogy egyedül elszáguld, és többet nem néz vissza.

És ezért sokan, akik elérik ezt a pontot, ahol Bob Dylannak döntenie kellett, nem vállalják a továbbiakat, inkább összehúzzák magukat kisebbre, mint amekkorák valójában, csak ne legyen baj, ne ítéljék el, és ne kelljen elválni senkitől. Bob Dylan képtelen ilyesmire, ő megy, és vállalja az idegenséget. Lesznek persze világhírű lemezei és csodás barátai, zenésztársai, de a hatát lépése akkor is fájdalmas és drámai.

A néző elgondolkodhat azon, muszáj-e, hogy ez mindig így legyen. Kötelező-e, hogy az újat hozó tehetséges ember szenvedjen, elmagányosodjon, és a közösség gyengüljön.

Azért nehéz erről a témáról akár a film nyelvén is érvényesen, jól felépített módon beszélni, mert már lezárult a lázadó korszak, amikor hatalmas értéket, igazságot hordozhatott egy mégoly pimasz és nyilvánvaló lázadás is.

Ma az érzéshez is nehéz kapcsolódni, ami húsz-harminc éve még eltöltötte az embereket egy felszabadító lázadás láttán. Most másképpen változnak a dolgok, és másképpen áll elő az is, aki már nem tudja visszatartani a kikívánkozó dalokat, verseket vagy bármilyen alkotást, újítást.

Sehol se otthon – The Complete Unknown – 2024

Amerikai életrajzi dráma – 141 perc

Rendezte: James Mangold

7,5/10