Kultúra
A debella énekesnő lassan ölő csókja
Ady Endre beteges viszonya a züllött Marcsával
Ady Endre négy évvel fiatalabb testvére Ady Lajos magyar-lanin tanár elbeszélése szerint egy futó kaland okozta öccse vesztét. A fiatal nagyváradi újságíró 1902 nyarán Bilkey Irén színésznő kedvéért utazott Kaposvárra. Budapestről hazafelé a vonaton ismerkedett meg a nála tíz évvel idősebb Rienzi Mária énekesnővel.
De vajon hogyan tudta meghódítani a kinézetre feslett nő Adyt?
Péter I. Zoltán nagyváradi újságíró, történész tanulmánya szerint Nagy Andor Ady kortársa, nagyváradi újságíró azt írta: „Rienzi Mária Adynál idősebb volt, roppant testiség kiabált róla, és molett volt, hatalmas keblekkel és a szája rikított”.
Fehér Dezső, a Nagyváradi Napló főszerkesztőjének felesége női szemmel még pontosabb leírást adott a kupléénekesnőről: „Az eredeti neve Novák Mária volt, de az éjszakai életben egyszerűen csak Marcsának nevezték. Már ha megjelent a színpadon, a férfiközönség erősen megtapsolta. A külsejére határozottan emlékszem: afféle század eleji tipikus démon volt, nagy termetű, erős, kit egy kis csúfolódással »debellának« lehetne mondani; erősen befűzött termet, hatalmas domborulatokkal. Szerintem tíz évvel lehetett idősebb Adynál, úgy harmincnégy-harmincöt éves, de ehhez a korhoz képest már hervadt, arca ennek ellenére elég szép. Tűz mindenesetre volt benne; haja vörösre festett.”
Hogy Adyt mennyire megbolondította Marcsa, azt bizonyítja, hogy míg korábban nem lelkesedett a „művészetéért”, néhány napos ismeretség után azt írta a Nagyváradi Napló 1902. július 5-i számában: „Rienzi Mariska és az új gazdag művészi gárda felújították a Fekete Sas orfeumának hajdani fénykorát. Újra vidám és mámoros élet lakozik a Sasban. Minden este nagy és előkelő közönség – hölgyek is – hallgatja végig az előadást. Rienzi Mariska természetesen a legfőbb sztár. Pompás számaival alig tud betelni a közönség…”
Benedek István író Rienzi és Ady kapcsolatáról azt írta: „ Ady szerelemei közül egészen más természetű kapcsolata volt a varieté-énekes Rienzi Máriával 1902 második felében. Az ország különböző, de mindig alacsonyrendű pódiumain lépett föl, rendkívül közönséges és ízléstelen énekszámokkal, melyeknek nem a szellemessége, hanem az obszcenitása hozta a sikert. Valaha szép lehetett, de az italozástól, fölfokozott éjszakai élettől és az előrehaladott vérbajtól korán öregedett, erotikája mindazonáltal fiatalos maradt. Az a pár hónap, vagy talán fél év, amit Adyval együtt töltött, a szexuális eksztázis korszaka volt. Noha Rienzi jó pár évvel idősebb volt a költőnél, erotomániájával minden energiát kifacsart belőle. Ady pár hónapig élvezte ezt a Vénusz-barlangszerű orgiás életmódot, és szemmel láthatólag elveszítette józan ítélőképességét: idealizálta a már lecsúszófélben lévő, megkopott és hangját vesztett, rekedt és közönséges énekesnőt. Nem vette észre sem az erkölcsi, sem a művészi érték hiányát. A helyzet akkor vált botrányossá, amikor a váradi színházban előadásra került Ady egyetlen színdarabja, s ő a bemutatón a szerzői páholyban a »brettli-énekesnővel« jelent meg. A polgári közönség, amely a kabaréban jól szórakozott Rienzi ordenáréságán, ezt a polgárhökkentő »arcátlanságot« nem bocsátotta meg”.
A botrányt fokozta, hogy a bemutató napján közölte a Nagyváradi Napló – vezércikk helyett – Adynak azt a versét, amely később Az én menyasszonyom címmel vált közismertté. Amiben azt írta:
„Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,/De elkisérjen egész a síromba.”
A költő barátai látták, hogy ez a viszony veszedelem lehet, mert a tömény italok fogyasztásában is mértéktelen Rienzi diktálta állandó éjszakázásokkal, nemcsak Ady szerkesztőségi munkabírását, anyagi és erkölcsi helyzetét rontotta le, hanem egészségét is veszélyeztette.
Fehér Dezső főszerkesztő augusztus első felében megsokallta a veszedelmesen elfajult kalandot, amelyből gyenge akaratával Ady nem tudott szabadulni, ezért azt ajánlotta neki, hogy egy időre tűnjön el a városból. A szöktetés azonban sikertelen lett, mert Mariska kinyomoztatta a közeli püspökfürdői István Szállóba bujkáló Adyt, s hat nap múlva már beköltözködött a hotel egyik szomszédos szobájába.
A költő és Rienzi Mária kapcsolatát Ady Lajos úgy látta: „A Mária-esethez, legalább a Bandi oldaláról, a szívnek aligha volt köze, annál inkább a vérnek, melynek ifjúi áradásától 1902 augusztusában maga is meghökkent, s már akkor látta ő is, hogy a könnyű és könnyűvérű kalandnak indult viszonyt Mária asszony halálosan komoly szenvedéllyé fűtötte fel.”
Ez a beteges viszonynak az vetett véget, hogy Rienzi Mária 1902 októberében Pestre szerződött. Vérbajos kapcsolatukról így írt Ady Mihályfi Rozália csókja című novellájában:
„Az ember nagyon szomorú állat, aki akkor is tud szeretni, amikor még előbb nem kívánta… Azután a szemeit kellett keresnem, az arcát néznem s azt hittem, hogy megháborodtam… Szemei nem voltak kékek, de szinte feketék, a haja vörös, az ajkai piros-pirosak. Az egész leány más volt, mint ő maga, mintha megbabonáztak volna bennünket két percre… Eléggé nem ismertem s eléggé belerondított az életembe. Különben is, ki tudja meddig kellene kereskednem, amíg megtalálnám azt, aki a szerelemről szomorú üzenetet küldött Kun Marcella által s az én férfiúi állatiasságom jutalmául?”
Ady szakított Rienzi Mariskával, aki később még visszatért Nagyváradra, de züllőt életvitele miatt egyre lejjebb csúszott a leejtőn, már nem ünnepelt vidéki sztár volt. „Már csak a Nagyvásár téri harmadrangú Polgári kávéházban fellépő orfeum-trupp egyik tagja Rienzi Mariska – amint arról a Nagyváradi Napló 1905. február 15-én beszámolt.
A vérbajos énekesnő a korabeli újságok szerint később viceházmester lett egy józsefvárosi házban, majd az őrültek házában végezte: „Több budapesti lap jelentette tegnap, hogy egy józsefvárosi ház éltes és termetes viceházmesternője hirtelen megőrült, egy régi sanzont kezdett el énekelni az utca népének, mire a szerencsétlen nőt bevitték egy tébolydába. A riporterek megírták, hogy ez a viceházmesternő nem más, mint Rienzi Mariska, az egykori ismert pesti kupléénekesnő.”
Állítólag Rienzi évekig a lipótmezei tébolydában sínylődött, és Ady halála után 13 évvel ott is halt meg 1932-ben. A költővel való viszonya lassan ölő vérbajjal megmérgezte Adyt, aki így írt betegségéről: „Akit én csókolok, elsápad, / Nem merem megcsókolni / Az anyámat”