ÉS AKKOR 94. – Guriga

Elég nagy kérdés, vajon kit érdekelnek ezek, van-e bármiféle célja elmondásuknak. Ezt sem tudja senki, bár igen sok tetszetős magyarázattal állnak elő az emlékeket megosztók. Hogy okuljon példájukból az utókor. Hogy mások ne kövessenek el olyan hibákat vagy éppenséggel kövessék a szerző minden emlékkép-példáját, egyáltalán, vegyék tudomásul, hogy akivel ilyen módon a másik ember emlékeiről tudomást szerezve kapcsolatba kerülnek, azok éppen úgy, ahogyan ők, vannak, itt vannak és itt voltak.

A többség úgy képzeli, hogy úgy menti át magát a jövő időbe, hogy folyamatosan arról fecseg, hogy mi volt. Kukorékol a két időt összekötő ív tetején, amíg ott van, amíg van, nem hiszi el, azt, hogy egyszer csak eltűnik. Ha néha agyába villan egy-egy ehhez köthető szó vagy mondattöredék, kiesik a mindenkori jelen általa elképzelt főszerepéből, belehasít a félelem, mi lesz, ha egyszer csak már nem lesz. A vége szót kerüli, mindig nagyon messzinek gondolja, aztán ha elér oda, akkor már lényegében mindegy, akkor már senki nem tudja, hogy hová került. Pont.

Hernádi Gyula magyar író ott ült velem szemben a Lyukasóra szerkesztőségében, a vastag szemüvegtől nagyra nőtt szemével barátságosan pislogott, én meg vártam, hogy mit akar tőlem ez a kiváló, közismert és mindenki által szeretett ember. Az aktatáskáját a fotelja mellé tette, belenyúlt a zsebébe, és egy ötszázforintosokból megsodort jókora hengert rakott maga elé. Ott koppant az asztal üveglapján. Hernádi visszahúzta a kezét, végigsöpört a szobán pillantásával, aztán a nagy szem újra rám szegeződött. Mit kell most írni, kérdezte. Értetlenül néztem vissza. Hogy érted, integettem. Azt írsz, amit akarsz. Mindig is azt írtál. Te csak gondolod, tologatta a pénzhengert, igazából azt akarom tudni, hogy mik mennek manapság. Krimik? Szex? Háború? Romantika? Még Jancsó Miklós, az én nagy szerzőtársam sem mondott nekem erről semmit.

Nem tudom, mondtam. Hogyhogy nem, emelte fel hangját az idős író, neked ezt nálam sokkal jobban kell tudnod, mert te vagy a fiatal. Miért? Az öregek nem tudják, mit kell írni? Dehogynem, csattant a válasz. De nem annyira, mint ti. Most éppenséggel ti vagytok a tűzvonalban, minket már hátravontak, meg egyébként is, legtöbbünknek elege van ebből a cirkuszból, ami mostanában nálunk megy.

1996-ban voltunk, a rendszerváltozásból éppen csak felocsúdó időkben. Hernádi Gyula és barátai akkorra már túl voltak az Új Idők című hetilapjuk kezdeti sikerein és későbbi bukásán. Mindenféle bankárok meg brókerek meg vállalkozók álltak a közfigyelem középpontjában, a művészek, így az írók tekintélye és fontossága foszladozott.

Nem csoda, ha bárki közülünk egyre elveszettebbnek érezte magát. Az sem, hogy az idősebbeken sokkal erősebben hullámzott át az a kor, mint rajtunk.

Nem számít, állt fel Hernádi Gyula. A szemüvege mindvégig barátságosan integetett, zsebre vágta a pénzgurigát, néhány évtized múlva te is meg fogod kérdezni valakitől, hogy mit kell írni. Na, szevasz, megyek a Hyattbe, várnak a kártyapartnerek.

Az ajtóban még visszafordult. Ne vágj ilyen ijedt képet, nincs, nem lesz semmi baj.