Kultúra
Móricz Zsigmond viszonya a fogadott lányával
Az írófejedelem szerint a nők voltak a „fűtőanyagok” a regényeiben
„Az a baj, hogy én máig az a büdös paraszt vagyok, aminek maga a szerelmi dürrögés idején nevezett” – írta 1936. szeptember hatodikán a naplójában Móricz Zsigmond, aki a szakítását mesélte el második feleségétől, Simonyi Mária színésznőtől. Tizenegy évvel azután, hogy első felesége, Holics Eugénia húszévi házasság után, férje hűtlensége miatt öngyilkos lett.
Két napra rá az író késő éjszaka gyalog ment hazafelé a Ferenc József hídon. A történet olyan valószínűtlennek tűnik, mintha Móricz találta volna ki. Meglátott egy fiatal lányt, aki a híd korlátjának dőlve nézte a mélyben örvénylő vizet. Móricz megszólította: „Maga mit csinál itt?”
Előbb nem felelt, aztán azt mondta: „Be kéne ugrani, az anyja szemit.” „Miért nem ugrott már be?”
„Nézem, hogy tán a partról könnyebb” – írta le naplójában találkozását „Csibével”.
Móricz lebeszéli az öngyilkosságról a lányt, mint később kiderül, a húszéves Litkai Erzsébetet, aki Litkei Margit törvénytelen leányaként született Budapesten. Édesapját nem ismerte, édesanyja korán öngyilkos lett, állami gondozásba került. Kisgyermekkorában több falusi nevelőcsaládnál is megfordult, ahol nagyon keményen dolgoztatták, megalázták, rendszeresen ütötték-verték. Még nem volt tizenhét éves, amikor a fővárosba szökött, egy Bérkocsi utcai lakásban ágyrajáróként aludt, alkalmi munkákból és prostitúcióból élt. Egy évvel korábban született Imre nevű fia egy alkalmi kapcsolatból.
Az akkor már országos hírű, elismert író párfogásba vette a lányt – akit elnevez Csibének –, és erről így írt 1930. október 30-án a naplójában:
„Mit írjak modell nélkül? Kiesett a nő az életemből. Egyáltalán semmi nő nem volt már sok év óta, aki írásban izgatott, s mióta volt feleségem, Janka megvonta magát és kitiltott a szellemvilágából, azóta oly üres voltam, mint egy kipukkant léggömb.
Már el is felejtettem. Ez az egy hónap rendbe szedett. Mindenki csodálkozik, hogy megfiatalodtam. Vidám vagyok, tudok dúdolni és nevetni és nem félni a holnaptól. És ez mind a Csibe tette. Egy kis prolilányka, akihez semmi szívrezgés nem fűz, csak a csodálat, hogy van ilyen üde kis lény, s ez nem fél tőlem, sőt ragaszkodik, és oly kedveseket mond, mintha szerelmes lenne belém – holott én egyáltalán nem vagyok bele, én csak intellektuális érdeklődéssel viseltetem iránta, s ezt nem is tagadom. Szinte félek, hogy el fogom riasztani az őszinteségét, már keresni fogja, hogy mi az, amivel szórakoztathat, s az más, mint mikor kitárja a kis szívét, és magától ömlik ki belőle az öröm, az ujjongás és hála.
Mikor volt nő a közelemben, aki egy nap alatt három novellát tudott nekem adni? Már hat novellát írtam belőle, s valamennyi jó abból a szempontból, hogy tele van életörömmel és friss életszaggal.”
A tanulatlan, egykori lelenclány – akinek gyermekkora történetét írja meg Móricz 1940-ben az Árvácska című, nagy sikerű regényében – azonban nem titkolja, hogy szívesen lenne az idősödő író múzsája. Szó szerint idézzük 1936. november 16-án írt levelét az írónak:
„Kedves Apuka
netesék haragudni hogyilyesmit kérdezek de, nem tehetek rolla mert szeretem de azért ne tesék el bizakodni mert azért hogy, szeretem azért ne tesék roszul báni velem mert én nagyon sirok akkor mertén, én nem tehetek rolla hogy nagyon szeretem igazán nem is szeretem még senkit sem igy még csak magát ezért nagyon kérem szeressen apuka is ugy mint én magát szeretem akkor nem hagyjuk el egymás soha mégél apuka és én mindég boldogok leszünk mint egy kis galamb apárjával ugy élünk mi is pedig mi nem vagyunkférj és feleség. Ugy imádom én magát mint agolda az élyszakát mint galamb apárját ugy imádom én, ugy lesem akét kezét mint anyár esőt arét mint galamb a párját ugy imádom én, hogy ha maga meg tagad ezt tul-nem élem én. Szivem akkor – meg hasad ezt nem remélem én. Ugy imádom én magát mint ahold az élyszakát. Édes apukám ugye most kiváncsi tetszik lenni hogy mi akérésemm most meg mondom hát nekem az akivánságom hogy legyen szives engem olyan álásba hejezni hogy nekem semmi bajom ne legyen, Édes apukám ne tesék haragudni hogy, ilyesmit mondok de nagyon szeretem és kénytelen voltam szerelmet vallani mert még egyszer mondom hogy szeretem az apuka rabja leszek őrőké. Sok csók csibe”
Móricz válaszlevében ugyan határozottan elutasítja Csibe szerelmét, de győz a fiatalság és a szenvedély. A kapcsolatukat nem nézi jó szemmel az író első házasságából született három lánya, az akkor 21 éves Virág, a 19 éves Gyöngyi és a 15 éves Lili.
Az író azonban ragaszkodik múzsájához, akinek elbeszéléseiből mintegy 1500 oldalnyi jegyzetet készített, s belőlük 1936–1937 között 28 novellát írt, majd 1939-ben az Árvácska című regényt. Móricz úgy dönt, hogy lányává fogadja Csibét, sőt később, annak 1935-ben született fiát, Imrét is nevére vette. Mindkettőt tanította, taníttatta...
Az idősödő író élettársával, Csibével kiköltözött Leányfalura, ahol Erzsébet a háztartást vezette egészen „Apu” halálig. Móricz 1942. augusztus 29-én telefonon értesült arról, hogy Gyöngyi lányának gyermeke született. Annyira meghatódott, hogy leejtette a kagylót, és stroke-ot kapott. Szeptember 5-én hajnali két órakor hunyt el agyvérzésben a budapesti Korányi-klinikán.
Az akkor 26 éves Litkei-Móricz Erzsébet már a Kelet Népe szerkesztőségben dolgozott, majd az író halála után könyvüzletet nyitott, s kiadóként is tevékenykedett. Sokáig nem volt „özvegy”, 1944-ben feleségül ment Keresztes Károly jogászhoz.
A háború után trafikot vezetett, majd 1949-től a Dohánybolt Vállalat alkalmazottja lett. A My Fair Ladyhez hasonló történetben az egykori tanulatlan lelenc 1968-ban mint antikváriumi dolgozó ment nyugdíjba, 1971-ben hunyt el, 54 éves korában.
Fia, Móricz Imre – aki nemzetközileg elismert gépészmérnök lett – az írót tekintette az apjának, amelyről 2013-ban egy tévéműsorban így beszélt:
„Anyám úgy szólította őt, hogy Apuka, én meg ezek után Papának hívtam. Valamivel később a nevére vett, örökbe fogadott. Másfél évig együtt éltünk hármasban, még nem voltam iskolás, de már olvasni tanított. Aztán ő meghalt, s én ismét nevelőszülőkhöz kerültem. Anyám később magához vett, ám mikor a nevelőapámat Apunak szólítottam, félrehívott, és azt mondta: »Ne hívd őt így, mert a te apád Móricz Zsigmond.«”
Az író halála előtt naplójában elismerte: „Az én utamon komoly nagy izgalmat csak két dolog keltett: a nőkkel és a politikával való harcom. Mindakettőben én maradtam alól, de viszont ezek az izgalmak kerültek bele a regényeimbe, mint fűtőanyag.”
