ÉS AKKOR 91. – Az író nem ugrál

Okkal volt mérges, jó fél órát késtem a megbeszélt találkozónkról. Sajtóbéli pályafutásom kezdete óta ismertem a kabarészerzőként elkönyvelt írót, akit elsősorban a Hanyas vagy? című, szinte mindenki által ismert nemzedékmonológ tett híressé.

Szilágyi György mindenhol megjelent, ahol éppen dolgoztam. A Hitelben, az Új Magyarországban, az Élet és Irodalomban, keresett a Demokratában, és most ott ült dühösen a Lyukasórában. Mindig volt nála egy elegáns dosszié, amelyből előhúzta gondosan gépelt kéziratait. Sokfélék voltak ezek, helytörténeti cikkek, visszaemlékezések, novellaszerű történetek, meg még ki tudja, mi mindenféle más. Tartalmuk éppen olyan egyszerű, tiszta és az olvasót szinte minden esetben szíven ütő volt, mint amilyen elegáns küllemben adta át azokat.

Az első alkalmak szakmai, értsd, írásművészeti társalgásai gyorsan megszakadtak. Nem volt ilyenekre szükség. Én, a szerkesztő tudtam, hogy azonnal nyomdába adhatom a kéziratot, Szilágyi György meg ugyanígy tudta, hogy amit tőle kaptam, az teljesen rendben van.

Így hát találkozásaink egyre inkább barátivá váltak. Én elfogadtam az idős és választékos úr társaságát, ő meg engem. Mindenről tudtunk beszélgetni. Leginkább a mindkettőnket érintő történelmi ügyekről. Nyilván csak arról, amit legalább egyikünk megélt. Engem különösen érdekeltek az ő évtizedekkel korábbi történetei. Olyan világot mutatott meg ezekben, amelyet addig nem ismerhettem. Igen szegény családból jött, a mamája zöldségkereskedő volt. Azt mondta, a külvárosban kitűnő gyerekkora volt, mindent megtanult, ami az élethez kell. Számolni, olvasni, verekedni, de leginkább nevetni. Derűsnek lenni akkor is, amikor körülötte minden összeomlani látszott. A második világháború éveiben például nagy hasznát vette az zöldséges vermeknek. Oda bújt, amikor a hatóságok a származása miatt keresték. Soha nem bukott le.

És mit csináltál a háború után, kérdeztem. Ó, válaszolt, azok voltak a legszebb éveim, alig fiatalemberként kiszabadultam Európába, utaztam, végre sokat ehettem, és hát a nők, a nők akkor is csodálatosak voltak. És sokan voltak, minden ujjamra tíz jutott.

Ám engem igazából csak egy érdekelt volna, halálosan szerelmes voltam Horthy István özvegyébe, gróf Edelsheim-Gyulai Ilonába. Hogyhogy? Csodálkoztam. Gyönyörű nő, persze én csak az újságok képein csodálhattam, néha levittem a lapokat a verembe, ám ott sötét volt, de jó volt ott tudni magamnál azt a csodát, amelyet ez a nő adott nekem.

Egészen eddig nem találkoztam vele, hát miért is jött volna össze egy ilyen furcsa randevú, ám most, ötven év után végre kezet foghattunk. Erről akartam beszélni veled, ezért vagyok olyan mérges, hogy elkéstél, hiszen már alig tudom magamban tartani azt a kései boldogságot, amelyet tegnap megéltem. Képzeld, végre fogadott a Budapestre látogató özvegy. Udvarias levelet írtam korábban neki, ebben azt kértem, egy rövid audienciára engedjen be az életébe. Igen kedves volt, húsz percet talán ha beszélgettünk. Nem mondtam el persze, hogy én milyen óriási szerelemmel voltam iránta, hát hogy is festett volna ez most egy vénembertől. Hát, akkor mit csináltál, kérdeztem, átadtam neki azt a régi, Új Időkből kivágott képet róla, amely még a verembéli korszakomból megmaradt. És mit szólt, folytattam. Meghatódott, bár nem mondtam el neki a történetünket, sok mindent sejthetett ebből a fél évszázados képből.

És? – néztem Szilágyi Györgyre. – Nincs és – mondta, ez a történet vége. Közben az irántam igencsak megenyhült író egy díszcsomagolású tárgyat nyomott a kezembe. – Ezt neked hoztam. Hogy mindig tudd, mit tehet, és mit nem tehet meg egy író. Kibontottam a csomagot, egy szép keretbe foglalt papír nézett rám az üveg mögül. Karinthy Frigyes 1930. október 4-én a Ferenc József hídon leugrott a mozgó villamosról. Elkapta a rendőr, hat pengőre megbüntette, az erről szóló iratot adta át nekem Szilágyi György. – Jó, ha ennek tanulságát megszívleled, egy író jobban jár, ha nem ugrál.

A büntetőcédula azóta is ott lóg az íróasztalom fölött.