ÉS AKKOR 81. – Végjátékok

Az Új Magyarország átmeneti biztonságot adhatott a magas állásokból kipenderített embereknek. Kő András főszerkesztő látszólag nagy magabiztossággal és derűvel irányította a lapot – azt csak kevesen, köztük én is – látták, hogy munkahelyünk egyre fenyegetőbb és kiszolgáltatottabb anyagi helyzetbe kerül. Kővel szaladgáltunk, persze a magunk amatőr módján támogatásokat összekotorni, hát, nem jártunk sok sikerrel. Erről az időszakról egyébként egy gondosan adatolt újságcikket lehet feltúrni a Magyar Narancs Új Magyarországról szóló nagy írásában.

1996-ban aztán az Új Magyarországot megvette a milliárdos Kelemen Iván, a Kordax cég tulajdonosa. Kétségtelenül új korszakba léptünk. Kő Andrást kikezdték, aminek befejezéseként a tulajdonos felhívta budai irodájába a lap vezetőit. Ott álltunk szemben Kelemen Ivánnal, aki udvariasan közölte, hogy nem tart igényt Kő András munkájára. És velem mi lesz? – kérdeztem. Maga marad, jött a válasz. Nem, mondtam, megyek én is a főszerkesztővel. Ez meglepte a közönséget. Eljöttünk az irodából, az időközben az Iparművészeti Múzeummal szemközti házba költözött szerkesztőségben beültem az íróasztalom mögé, Kő leváltásának a híre persze pillanatok alatt szétfutott a szerkesztőségen, meg az is, hogy én is vele tartok. Jöttek ott a kedves kollégák, nagyjából azt mondták így-úgy, hogy ne hülyéskedjek, gondoljam meg, családom van, nem eszik olyan forrón a kását, ne legyek önkéntes áldozat. Nem vagyok az, néztem vissza rájuk.

Ültem ott az egyre sötétebb délutánban, és egyszer csak csörgött az asztalon a telefon. Bencsik András vagyok, szólt bele a vonal másik végén a kagylóba, hallottam, mi történt veled. Nem hagyunk egyedül, akár már holnaptól dolgozhatsz a Demokratában. Hallgattam. Életemben nem találkoztam még Bencsikkel. Lapját, az írásait ismertem. Tudod, folytatta, sok mindent láttam már, de a szolidaritásnak ilyen látványos és súlyos példáját még nem. Derék ember vagy. Majd megkereslek, mondtam, addig is köszönöm ezt a kitüntető figyelmet, a segítő szeretet szívmelengető példáját.

Így ért véget Új Magyarországbéli pályafutásom első szakasza. Nekiálltam dolgozni a Demokratában, hétről hétre riportösszeállításokat írtam és szerkesztettem, elindítottam az A falu, ahol élek tárcasorozatomat, ebből aztán 2000-ben könyv is lett. Bencsik András gyors, határozott és a pályánkon eléggé szokatlan gesztusára azóta is jó szívvel emlékezem. Ha ritka az általam bemutatott, Kő András melletti kiállás, akkor még annál is ritkább a Bencsik-féle reakció.

1997-ben, amikor kalandos körülmények között Alexa Károly került az Új Magyarország főszerkesztői székébe, visszahívott szerkeszteni. A Demokrata mellett ezt a munkát is sikerült teljesítenem, egészen Alexa eltávolításáig. Kalandos idők voltak. Fűtetlen irodák, kifizetetlen nyomdaszámlák, napokat-heteket késő fizetések. Amikor megjelent a szerkesztőségben Varga Domokos György, a kezében egy tizennyolc ember nevét felsorakoztató listát lobogtatva, és közölte, hogy ő lesz az új főszerkesztő én meg a helyettese, a listán lévők pedig azonnal csomagoljanak össze, ki vannak dobva, félrehúztam. Na, most ez hogy van, kérdeztem, nézzük csak a neveket. A tizennyolcból nyolc még maradhatott az Új Magyarország teljes összeomlásáig. Azt mondtam, csak akkor vállalom a helyettességet, ha ez így történik. Ebből aztán később, még évtizedek múltán is nagy köpködés támadt, van olyan, jól ismert kollégám, aki azóta is azt híreli, hogy én állítottam össze Varga Domokos György listáját. Az új főszerkesztővel korábban egyébként soha nem találkoztam.

Így értem el a lap történetének legvégéhez. A végső vergődés nem tartott sokáig, néhány hétig gurult még az Új Magyarország szekere. A nemzeti konzervatív politikai erők közben már erősen ügyködtek egy másik, egy új napilap megszervezésén. Ez volt a Napi Magyarország. Ebből két ok miatt maradtam ki. Az egyik az volt, hogy a Varga Domokos György által eltávolított újságírók némelyike tajtékozva árulózott engem. A másik ennél talán fontosabb, az alig egy évvel később hatalomra került pártok színfalak mögött már egyezkedő vezetői határozottan arra kértek engem a Varga Domokos György-féle fellépés után, hogy az Új Magyarország maradék munkatársait tartsam össze, vigyázzak rájuk, mert ott lesz a helyünk, abban az új orgánumban. Hát, nem lett. És arra is megkértek ezek a derék fiúk engem, mármint a politikusok, hogy erről senkinek semmit ne mondjak.

Így maradtam elég hosszú ideig komolyabb – értsd, biztos megélhetést jelentő – munka nélkül.