ÉS AKKOR 67. – Benkő Zoltán

„Na, Rabló, adjál inni egy nagy pohár vizet, mert szomjan halok!” Benkő Zoltán érkezett meg hozzám Münchenből. A hatvanas évei közepén járó ember gyakori vendég volt nálunk. A Hitelben ismerkedtem meg vele, ott sertepertélt ez a vékony, kétméteres, lóarcú ember. Lassan megtudtuk róla azt, hogy ő a gúzsba kötöttségben töltött idő világbajnoka. A recski munkatábor egyik legismertebb alakja, Zimányi Tibor, Faludy György, Kéri Kálmán és még több száz ember egykori recski rabtársa.

Benkő Zoltánt, vagy ahogy volt kollégái nevezték, a Kutyát, mindig valami derűs vibrálás, sokan ezt idegességnek mondanák, vette körül. Izgett-mozgott, gyors pillantásokkal térképezte fel környezetét és a vele társalgót. Aki megismerte életét, ezen cseppet sem csodálkozott.

Fiatal közgazdászhallgatóként a második világháború idején a nemzeti ellenállási mozgalomba fúrta be magát. Nem akárki volt, a Gömbös-szobor felrobbantásának egyik kulcsfigurája. Azt mesélte, hogy egész későbbi életében nem tudott szabadulni attól az emlékképtől, amiben a mamája szemrehányó tekintetével kísérten húzza elő az ágya alá elrejtett dinamitrudakat. Ezen nem csodálkozom, mondtam neki, egy anyuka sem szereti, ha a lakásában a fia robbanóanyagot rejteget. Aztán, a háború után Benkő Zoltán a Nemzeti Parasztpártban nyüzsgött, mígnem a totális kommunizmus beköszöntével, mint annyi mindenki más, ő is Rákosiék útjába került. Bezárták Recskre, az akkori világ egyik legkegyetlenebb munkatáborába. Erről bárki meggyőződhet, ha elmegy a valamikori kőbánya melletti létesítménybe, és összeszorult szívvel járkál a barakkok nyomai között. Ha lehet az ilyen helyek szerencsétlen lakói között valakit népszerűnek mondani, Benkő az volt. Be nem állt a szája, visszabeszélt az ávósoknak, az akkori legkegyetlenebb büntetést kapta, gúzsba kötötték. Később az iratokból összeszedték, száztizenegy órát töltött gúzsba kötve. Nekem többször elmagyarázta, hogy valójában ezt még élvezte is, mert rabtartói nem tudhatták, az ő hosszú kezei és lábai lehetővé teszik, hogy ezt a mások számára kegyetlen és kínzó büntetést mindenféle következmény nélkül elviselje. Élveztem, hogy kiröhögöm őket, mondta el többször nekem az őrökről.

1956-ban is – ekkorra már kiszabadult Recskről – ott volt a sűrűjében. Azt mondta, hogy igazából nem csinált semmit, csak egy géppisztolyt a nyakába akasztva járkált a városban, de ez épp elég lett volna ahhoz, hogy a forradalom bukását követően újra bezárják. Elment Németországba, ott épített fel magának egy biztonságot adó közgazdász karriert, megnősült, gyerekei születtek. München mellett élt egy szép házban, a városban kis lakást tartott fenn. Itt szálltam meg, amikor többszöri hívásának eleget téve meg autóvásárlási tervekkel odautaztam. Ekkorra Benkő Zoltán már a használtautó-kereskedésben is nagy szerepet játszott. Találtunk nekem egy összetört fenekű Opelt, ami egyébként abban a nyárban ment, mint a golyó. Csak télre derült ki, hogy a dízelmotor hengerfeje repedt, így reggelente csak úgy tudtam elindítani, hogy villanyrezsókat és hősugárzókat raktam az orra alá. Szóval Benkő Zoltán ezzel az autóüggyel engem eléggé becsapott. Mégsem tudtam haragudni rá. Egy időben igen gyakran jött hozzánk Zsámbékra, ennek az egyik oka az volt, hogy egykori rabtársa, Tabódy István katolikus pap Bicskén volt plébános. Így, amikor őt meglátogatta, engem is útba ejtett. A másik Zsámbékra hívó oka pedig az volt, hogy összebarátkozott Péntek Béla autószerelővel, akinél óriási szalonnaevéseket rendeztek, ami után Benkő Zoltán fölment a padlásra, ott Péntek Bélának volt egy hatalmas ruszki katonabundája szétterítve, erre ledőlve aludt. Minden ilyen alkalom után örömmel jelentette, hogy életében nem tudott ilyen jókat aludni, mint Péntek Béla padlásán.

Utoljára a kétezres évek elején találkoztunk. Ekkorra már igen rozoga volt, alig látott. Eljött hozzám a Lyukasóra szerkesztőségébe, beszélgettünk, aztán arra kért, kísérjem át a Politikai Foglyok Szövetségének székházába. „Na, Rabló, menj előre, vezess!” Mögém állt, vállamra tette a kezét, és csoszogva elindultunk a Báthory utcában. Azóta sem éltem meg ilyen vidáman szomorú menetet.