Kultúra

ÉS AKKOR 63. – Átvilágítás

Svédországi kultúrmissziónk Alexával sikerrel zárult. Meglehetősen fáradtan és ingerülten autóztunk haza

Svédországi kultúrmissziónk Alexával sikerrel zárult. Meglehetősen fáradtan és ingerülten autóztunk haza, Lengyelországba érve eltévedtünk, Berlin felé tartottunk. Akkora veszekedés támadt, hogy csak úgy repültek az autóban a maradék halkonzervek.

ÉS AKKOR 63. – Átvilágítás
Borbándi Gyula volt az egykori Új Látóhatár szerkesztője
Fotó: MH archív/Horváth Péter Gyula

Összekiabálásunk után, néhány száz kilométer feszült csendben eltöltött rohanást követően kibékültünk. Ezután felváltva vezettünk, egyikünk az első ülést hátra hajtva aludt. Hajnalban egy cseh kisváros főterén ébredtem fel, Alexa a kormányra dőlve horkolt, majdnem elszálltunk, papi, nézett rám álmos szemekkel, nem kell sietnünk, hazáig lassabban megyünk.

A Hitel szerkesztőségében kíváncsian várták úti beszámolónkat. A leginkább Csoóri Sándor érdeklődött. Ezen nincs mit csodálkozni, akkoriban, a határok megnyíltát követően, de az azt megelőző néhány évben is a magyar írók egyre gyakrabban utaztak Nyugat-Európába. Emigrációban élő magyarok meghívásainak tettek eleget. Ebben a fél-szabadságban elrepült az Egyesült Államokba – legtöbbször Püski Sándor New York-i magyar könyvesboltjának közbeiktatásával – Csoóri Sándor, Csurka István, Csengey Dénes, Fekete Gyula. De nem kellett ilyen messzire menni, ha a szabadságba igyekezett beleharapni egy-egy magyar író vagy költő, egyre többször kaptunk meghívást a nyugat-európai magyar diaszpórából. Ehhez, a Hitelnél főként, hozzájárult az is, hogy a nyugati magyarság legjelentősebb irodalmi folyóirata, az Új Látóhatár szerkesztője, Borbándi Gyula beköltöztette a lapot a Hitelbe. Ezzel a címmel futott évekig színvonalas és olvasmányos rovatként, amit Alexa Károly gondozott. Svédországtól Anglián át Franciaországig és Svájcig portyáztak a magyar művészek, és persze lelkesen indultak hazafelé az addig betiltott és kitiltott emigrációban élők.

Csoóri Sándor tehát figyelmesen meghallgatta beszámolónkat svédországi kalandjainkról, amelyben természetesen a politika kapta a legnagyobb hangsúlyt. Elmondtuk, hogy Stockholmban, éppen úgy, mint itthon, egyre nagyobb a szakadék az úgynevezett népi-nemzetiek és a liberálisok között. Volt olyan alkalom, amikor két külön találkozót kellett szervezni, mert az ott élő szabaddemokrata szimpatizánsok nem voltak hajlandóak egy teremben ülni a demokrata fórumosokkal.

Für Lajosnak mindenesetre átadtuk a Gripen-barát svédországi magyarok üzenetét, és büszkén feszítettünk a Barna Istvántól kapott Scania-kamionokhoz készített szolgálati kabátokban.

Barna István, azaz Dagens ezután néhány évig, ha Magyarországra látogattak, eljött hozzánk. Megmutatta új Saab autóját, nézd, mint egy űrhajóban, integetett a műszerfal felé, és az autópályán száznyolcvanra nyomta föl a sebességet. Utolsó találkozásunk igen furcsa volt. 2000-ben történt, akkoriban az agrárminisztériumban dolgoztam Torgyán József egyik sajtósaként. Előléptettek, ám ahhoz, hogy a főosztályvezető helyettesi címet megkapjam, nemzetbiztonsági vizsgálaton kellett átesnem. Ez egy titokzatos művelet volt, semmi szokatlant nem vettem észre szűkebb-tágabb környezetemben, talán csak annyit, hogy a szomszédaim szóltak, vigyázzak, rendőrfélék érdeklődtek náluk rólam.

Aztán egyszer csak egy este váratlanul megjelent nálunk Barna István. Dagens furcsa magyarázkodásba kezdett arról, hogy most már neki is van egy vállalkozása itthon, ennek az ügyeiben jött, de ha már itt van, gondolta, benéz hozzánk is. Egy nylonzacskó volt a kezében, amit lerakott az asztal mellé. Furcsa, némiképp kényszeredett beszélgetés kezdődött, új munkámról érdeklődött, néha odanézett a zacskóra, aztán visszakapta a szemét. Egy ismerőse hozta el hozzánk, aki állítólag a szomszéd faluban lakott, tanár volt. Lepergett a Dagens-féle látogatás másfél-két órája, felállt, kezembe nyomta a zacskót, mi ez, néztem. Egy autórádiót hoztam neked, kapcsolgatta a készüléket, aztán elbúcsúztunk, kikísértem, a kapuban még bemutatott a szomszéd falubeli tanárnak.

Másnap csörgött a telefon, az este megismert tanár telefonált. Elmondta, erdei iskolát indítottak, szükségük van bővítésre és támogatásra, segítsek már nekik, használjam minisztériumi kapcsolataimat, hogy hozzájussanak, nem lesznek hálátlanok. Ó, kérlek, válaszoltam, én rövid ideje dolgozom ott, de nagyon szívesen megmondom neked annak az embernek a nevét és a telefonszámát, aki bizonyára jobb partner ebben az iskolaügyben, mint én. Bediktáltam a nemzetbiztonságnak dolgozó elhárítótiszt nevét. Fordulj hozzá bizalommal, ő bizonyosan segít majd neked.

Egy hét múlva az elhárító ember behívott az irodájába, ünnepélyesen átadta azt a lezárt borítékot, amelyben az átvilágításom eredménye volt. Nem találtak nemzetbiztonsági kockázatot, nincs akadálya tehát a minisztériumi tisztség betöltésének.

Hát, így volt legutolsó, furcsa találkozásom Dagenssel. Lehet, beszélgetésünk egészét is közvetítette az autórádióval, lehet, tervezett provokáció volt az iskolatámogatási segítségkérés, lehet, hogy már Dagens első felbukkanása sem volt véletlen. Ki tudja? A nemzetbiztonsági átvilágítás részleteit nyolcvan évre titkosították.